Szerző: andrelowoa | január 8, 2009

Tévelyegve, elveszve

Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az o útára tértünk.
(Ézs 53, 6)

Úgy hangzik ez az Ige, mint valami gyónás. Mindnyájan elmondhatjuk, hiszen mindnyájan, kívétel nélkül utat tévesztettünk. S nem kell valamiféle súlyos eltévelyedésekre gondolnunk. Elég vétek már a valamennyiünkben megbúvó önzés is. Ki-ki a maga útját nézi.

Benne van ez már a természetünkben. Az ember elsosorban mindig önmagára gondol, a maga szívének gondolatait és terveit dédelgeti s mindenekelott a maga elonyét keresi. Még a legrendesebb, legderekabb embereknek is be kell vallaniok, ha lelki látásra jutnak, hogy az önzés legsötétebb útjait járták. Természettol fogva önmagunknak és legszukebb családi körünknek élünk. „Ti pedig siettetek, ki-ki a maga házához” (Agg 1, 9). Kedveseink felé mégcsak van szeretet bennünk, de másokat már nem igen veszünk észre, vagy csak önzésünk szemüvegén keresztül látjuk oket. Nem azt kérdezzük, mit tehetnénk másokért, hanem hogy mit várhatunk mi tolük. Ha valaki természet szerint rokonszenves elottünk, szívesen közeledünk feléje. De ha nem kellemes egyéniség, távol tartjuk magunkat tole. Mivel saját énünk ennyire hatalmában tart minket, önszeretetünk valóságos betegségként nehezedik reánk. Azonnal ingerlékenyek és kedvetlenek leszünk, amint valaki énünket érinti. Önzésünk annyira megfertozte lényünket, hogy szinte lehetetlen tole megszabadulnunk.

Az önszeretettol csakis az Úr iránt való szeretet tehet szabaddá. Saját énünktol csak úgy szabadulunk meg, ha átadjuk magunkat Neki. Így is mondhatnánk, hogy énünktol csak a halál révén van szabadulás. Önmagunkat kellene állandóan öldökölnünk, ami elég fájdalmas és kilátástalan dolog! De mikor kiszolgáltatjuk magunkat az Úrnak, o a maga életébe és halálába von bele minket. Elfoglalja énünk helyét és mi ismét önmagunkra találunk obenne. Nem tévelygünk többé, mert az o útját járjuk. Neki élünk, aki értünk meghalt és feltámadott. Most már az o szeretete szorongat és hajt minket. Minden emberben azt a lelket látjuk, akiért Megváltónk a vérét adta. Bárcsak valamennyiünknél valósággá válna ez az Ige: „olyanok voltatok, mint a tévelygo juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselojéhez” (1 Pét 2, 25).


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt szereti: