Szerző: andrelowoa | január 11, 2009

Életige, 2004. szeptember

„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,33)

Nagy hatással van az emberre egy ilyen igényes és radikális kijelentés. Azért is, mert nemcsak az emberek egy szűk csoportjára vonatkozik – pl. a misszionáriusokra vagy szerzetesekre –, akiknek szabadnak kell lenniük, hogy bárhová elmenjenek hirdetni az evangéliumot. Nem is csupán a szélsőséges helyzetekre, mint pl. az üldöztetésekre, amikor a tanítványnak anyagi javain túl még az életét is oda kell adnia, hogy hűséges maradjon Istenhez. Jézusnak ez az igéje mindenkihez szól, mindannyian válaszolhatunk rá.

Ez ugyanis Jézus követésének az egyik feltétele, melyről Lukács több helyen is ír evangéliumában: „Adjátok el, amitek van, és osszátok szét alamizsnaként… Ahol a kincsed, ott a szíved is.”[1] „Egy szolga sem szolgálhat két úrnak… Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”[2] „Milyen nehezen jut be a gazdag Isten országába!”[3]

„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”

Miért olyan fontos Jézus számára az anyagiaktól való függetlenség, hogy követésének elengedhetetlen feltételévé teszi?

Azért, mert létünk legfőbb java, az igazi kincs: Ő maga! Ezért szólít fel minket arra, hogy távolítsuk el mindazokat a bálványokat – különféle „tulajdonainkat” –, amelyek elfoglalhatják szívünkben Isten helyét.

Jézus azt akarja, hogy legyünk szabadok. Azt akarja, hogy lelkünk mentes legyen minden ragaszkodástól és aggódástól, hogy így valóban Őt szerethessük teljes szívünkből, elménkből és erőnkből. Szükségünk van az anyagi javakra ahhoz, hogy élni tudjunk, de maximális függetlenséggel kell használnunk őket. Készen kell állnunk arra, hogy mindent félretegyünk, ami az első helyet akarná elfoglalni a szívünkben. A Jézust követők szívében nincs helye a kapzsiságnak, a hivalkodásnak, a kényelem és a biztonság túlzott keresésének.

Jézus a felebarátaink javára is kéri tőlünk a dolgainkról való lemondást. Azt akarja ugyanis, hogy nyíljunk ki mások felé, hogy úgy fogadjuk be és szeressük a másikat, mint saját magunkat. Jézus tanítványainak szívében nincs helye a fösvénységnek, nem zárkózhat el a szegények elől.

„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”

Hogyan éljük tehát ezt az életigét?

Ennek legegyszerűbb módja a „lemondás” és az „adás”.

Adjuk Istennek azt, hogy szeretjük Őt! Ajánljuk neki életünket, hogy használja tetszése szerint, készen arra, hogy mindig az Ő akaratát tegyük!

Mutassuk meg neki szeretetünket úgy, hogy szeretjük testvéreinket, ezért készen vagyunk mindent kockára tenni értük! Még ha nem is vesszük észre, sok kincsünk van, amit megoszthatunk másokkal. Adhatjuk szívünk szeretetét, lehetünk leplezetlenül kedvesek, átadhatjuk örömünket, felajánlhatjuk az időnket és imáinkat, közösbe tehetjük belső gazdagságunkat, vagy esetleg a holmijainkat: könyvet, ruhát, járművet, pénzt… Amikor adunk, ne gondolkozzunk sokat azon, hogy „erre még szükségem lehet ekkor meg akkor…”! Valóban, bármire szükségünk lehet. Ezekkel a gondolatokkal együtt viszont sokféle ragaszkodás is a szívünkbe fészkeli magát, és mindig új igények ébrednek bennünk. Ne hagyjuk ezt, próbáljunk meg csak annyit birtokolni, amennyi valóban szükséges! Vigyázzunk, hogy ne veszítsük el Jézust egy félretett összeg, vagy bármi más miatt, amit nélkülözhetnénk!

„Mindaz közületek, aki nem mond le arról, amije csak van, nem lehet az én tanítványom.”

Azért a „mindenért”, amit elveszítünk, egy másik, végtelenül értékesebb „mindent” kapunk. Higgyük el, hogy mi fogunk nyerni az egészen, mert azért a sokért vagy kevésért cserébe, amit odaadtunk, miénk lesz az öröm és az Istennel való közösség teljessége. Igazi tanítványokká leszünk.

Ha egy pohár vízért, amit adtunk, jutalom jár majd, mi lesz a jutalma annak, aki tőle telhetően mindent odaadott a testvérben élő Istennek?

Ezt erősíti meg az alábbi eset is – egyike annak a számtalan történetnek, amelyekről folyamatosan hallok olyan emberektől, akik velünk élik az életigét:

Egy caracasi családapa elveszítette a munkahelyét. Két hét múlva súlyosan megbetegedett. Ismét néhány nap múlva ellopták az autóját. Nagyon nehéz időszak volt ez neki is, családjának is. Hamarosan kiderült, hogy ki kell költözniük a lakásból, mert nem tudják tovább fizetni a lakbért.

Közben egy szegényebb sorban élő barátjuk arra érzett ösztönzést, hogy még teljesebben válaszoljon Isten szeretetére, és élje az igét az első keresztények mintájára, akik mindenüket megosztották egymással.

Még aznap este elmondta feleségének ezt a gondolatát, és együtt elhatározták, hogy házuk egy részét a másik család rendelkezésére bocsátják. Szegénységüket nem érezték elegendő oknak arra, hogy engedjék barátaikat az utcára kerülni. A házuk viszont még nem készült el teljesen…

Másnap váratlanul anyagi segítséget kaptak, így el tudták végezni azt a munkát, ami még hiányzott a ház befejezéséhez.

Chiara Lubich


[1] 12,33-34

[2] 16,13

[3] 18,24

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategória

%d blogger ezt kedveli: