Szerző: andrelowoa | január 11, 2009

Életige 2005. december

„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!” (Iz 40,3)

Izajás ezzel a reményteli kiáltással fordul Izrael népéhez, amely már 50 éve él száműzetésben a mezopotámiai Babilóniában. Az Úr végre elküldte hírnökét, hogy hírül adja a szabadulást, a hazatérést. Úgy, mint az egyiptomi rabszolgaság idején, Isten újra népe élére áll, és visszavezeti az Ígéret földjére. Ezért helyre kell állítani az utakat, feltölteni a kátyúkat, járhatóvá tenni a hágókat, úgy, ahogy egy uralkodó előtt szokás, aki meglátogatja birodalmát.

Öt évszázaddal később Keresztelő János a Jordán partvidékén megismétli Izajás próféta örömteli híradását: most maga a Messiás érkezik.

„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!”

Minden évben karácsonyra készülve halljuk ezt a felhívást. Isten, aki öröktől fogva kifejezte égő vágyát, hogy gyermekeivel legyen, jön, hogy „közöttünk lakozzék”[1]. Ma is az ajtóban áll, és zörget, mert be akar jönni, hogy velünk „étkezzen”[2].

Mi is gyakran érezzük a vágyat, hogy találkozzunk vele, hogy ott legyen mellettünk életünk útján, hogy az Ő fénye árasszon el minket. Ahhoz, hogy beléphessen az életünkbe, el kell hárítanunk az akadályokat. De most már nem arról van szó, hogy egyengessük az utakat, hanem arról, hogy megnyissuk a szívünket.

Jézus maga is felsorol néhány akadályt, amelyek bezárják a szívünket: „lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység…”[3]. Időnként a rokonaink vagy ismerőseink iránt táplált neheztelés gátol, vagy a faji előítélet, közöny a mellettünk élők szükségletei iránt, a gyér figyelmesség és szeretet a családban…

E számos akadály ellenében, amelyek meghiúsítják az Istennel való találkozást, ismét elhangzik a meghívás:

„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!”

De konkrétan hogyan készítsünk Neki utat?

Úgy, hogy bocsánatot kérünk tőle minden alkalommal, amikor észrevesszük, hogy gátat vetettünk a vele való közösségnek.

Az alázat és az igazság őszinte megnyilvánulása ez, melyben olyannak mutatkozunk előtte, amilyenek vagyunk, beismerve törékenységünket, hibáinkat, bűneinket.

Ugyanakkor a bizalom megnyilatkozása is, mellyel elismerjük atyai szeretetét, hogy „könyörületes és gazdag az irgalomban”[4].

A bocsánatkéréssel fejezhetjük ki azt is, hogy javítani akarunk és újrakezdeni.

Időt szánhatunk rá este, elalvás előtt – ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy megálljunk, hogy átfussuk az elmúlt napot, és bocsánatot kérjünk tőle.

Nagyobb tudatossággal és intenzitással élhetjük meg a szentmise kezdő imáját, amikor a közösség tagjaival együtt bűneink bocsánatát kérjük.

Ezen felül óriási ajándék a személyes gyónás, Isten bocsánatának szentsége. Olyan találkozás ez az Úrral, melyben odaadhatjuk neki minden hibánkat. Felszabadultan mehetünk tovább, azzal a bizonyossággal, hogy megújultunk, és azzal az örömmel, hogy újra Isten igazi gyermekeinek tudhatjuk magunkat.

Maga Isten az, aki megbocsátásával elhárít minden akadályt, aki „egyengeti az utat”, és mindannyiunkkal helyreállítja a szeretet-kapcsolatot.

„Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át!”

Ezt tapasztalta meg Lujza is. Sok szenvedés érte életében: haverok, kábítószer, erkölcsi züllés. Megpróbált felülemelkedni ezen, mígnem sikerült megszabadulnia a kábítószerfüggéstől. Addigra viszont már végzetesen megpecsételődött a sorsa: egy elkapkodott polgári házasságkötés után megjelentek nála az AIDS első tünetei; ezért férje elhagyta.

Lujza egyedül találta magát, kudarcai súlyával. Ekkor találkozott egy keresztény csoporttal, akik élték az életigét, és megosztották az ezzel kapcsolatos tapasztalataikat. Egy új, addig ismeretlen világ tárult fel előtte. Most, hogy megismerte azt az Istent, aki Szeretet, nem tarthatta meg többé magának a bűneit, hinnie kellett azok bocsánatában. Élete megváltozott: a megbocsátás a fájdalom és a betegség ellenére egy soha meg nem tapasztalt örömre tárta ki a lelkét. Arcán új szépség ragyogott, melyet még a betegség súlyosbodása sem torzított el. Az orvosokat megdöbbentette a derűje.

Megtapasztalta az újjászületést.

Halála napján fehérbe öltöztették, ahogyan kérte. Minden rög elsimult előtte a mennyei találkozáshoz vezető úton.

Chiara Lubich


[1] Jn 1,14

[2] vö. Jel 3,20

[3] Mk 7,21-22

[4] vö. Zsolt 103,8


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt szereti: