Szerző: andrelowoa | január 31, 2009

Az üdvös elégedetlenkedés

Mit zúgolódik az élo ember? Ki-ki a maga bunéért zúgolódjék.
(Jeremiás siralmai 3, 39)

Mikor Jeremiás a siralmait írta, nehéz idok jártak. Szörnyu összeomlás történt. A népet Isten büntetése sújtotta és úgy látszott, hogy teljes pusztulás következik. A hatalmas Nabukodonozor nem ismert kíméletet. Drágaság és éhínség uralkodott az elpusztult és kiürült országban. Volt tehát elég ok a panaszra és zúgolódásra. Sokan kételkedtek, hogy van-e egyáltalán Isten az égben, aki az emberek sorsát irányítja. Nem tudták ezeket az eseményeket és állapotokat Isten igazságával összeegyeztetni.

Elégedetlenségre mindig és nálunk is van ok boven. Hányszor hallunk keseru kifakadásokat. De kritizálásunkkal vagy szitkozódásunkkal a legkisebb mértékben sem változtatunk a tényeken és helyzeteken. Nem is jutunk elobbre. Az élet haszontalan és értelmetlen panaszkodásban és szemrehányásban merül ki, ha az ember nem ismeri fel végül is nyomorúságának legmélyebb okát: a bunt. De „ki-ki a maga bunéért zúgolódjék!” Ha megszólal ez a hang: „Keményen megostorozott engem az Úr, de nem adott át engem a halálnak” (Zsolt 118, 18), akkor ez már félnyereség. Mert ha minden nehézséget és rámjövo bajt úgy veszek, mint az Úr fenyítését és belátom, hogy az én engedetlenségem miatt van ilyen büntetésben részem, akkor már a helyes nyomon vagyok. Nem perlekedem sorsommal, hanem önmagamat vonom elsosorban számadásra. Attól pedig nem kell félnünk, hogy nagyon keményen járunk majd el, mert természettol fogva túlságosan is tekintettel vagyunk önmagunkra. Soha nem ítéljük el magunkat túlzott szigorral.

Mihelyt elismerjük saját vétkeinket, a zúgolódás könnyen változik át imádsággá és kegyelemért való fohászkodássá. Sokszor rábírnak minket a külso bajok is az imádkozásra, de ez könnyen megtéveszthet, különösen ha a kért segítség elmarad. Egészen más az, amikor az ember saját bune és lelkiismerete dolgában kerül szorítóba. Ilyenkor imádságunk már nem felületes többé, hanem így szólunk: „A mélységbol kiáltok hozzád Uram! Uram, hallgasd meg az én szómat; legyenek füleid figyelmetesek könyörgo szavamra” (Zsolt 130, 1-2). Az ilyen könyörgés feltétlenül meghallgatásra talál és zúgolódásunk, panaszkodásunk dicséretté és magasztalássá változik át.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt szereti: