Szerző: andrelowoa | április 30, 2009

KÜRIOSZ ÉS AZ ŐSKERESZTÉNYEK

Jézus ajkán aligha jelenhetett meg ez a szó, hiszen ez csak a felmagasztalásában nyer értel­met: a húsvét utáni, jelenbeli állapotára vonatkozik.

A szinoptikus evangéliumokban három helyen jelenik meg. A Mk 12,35kk-ban a Dávid-fiúság problémájával kapcsolatban, itt Dávid uráról van szó. A Mk 11,3 par-ban és a Mt 7,21-ben pedig valószínűleg pusztán emberi megtiszteltetésről van szó. De amint ez a Jn 13,13-ban is megjelenik (ti mesternek és úrnak szólítotok…), mutatja, hogy Jézus teljes engedelmességet és odaadást kívánt a tanítványaitól, a szolgáivá tette őket. Amint Jézus kultikus tisztelet tárgya lesz, a teljhatalommal tanító és cselekvő úr megszólításából krisztológiai cím keletkezik: im­már Jézus az Úr.

Lehetséges-e, mint Bousset állítja, hogy ilyen kultikus tisztelet csak Antióchiában alakult ki, a palesztinai gyülekezetben még ismeretlen? Ha így volna, hiányozna egy láncszem a „mar”-ból a Kürioszba fejlődésből.

Tény, hogy az ÚSZ-ben belül elsősorban a hellenista környezetben született iratok használják e nevet (Lk is főleg a paralell nélküli helyeken), Tény az is, hogy a diaspóra zsidóság LXX Küriosz helyei és a keleti vallások Küriosz istennevei hatással voltak az ősegyházra. De csak azért lehet­tek hatással, mert Jézust már Istennek tartották és tisztelték. Nem igaz, hogy a kereszténység csak a hellenista talajon lett több, mint egy zsidó szekta.

Hogyan is születhetett volna meg az ősegyház, amelyet lelkesedés és a Lélek működése járt át, ha minden reményüket csak az eljövendő Krisztusba vetették volna? Inkább arról voltak meg­győ­ződve, hogy a feltámadással betelt az idő, kezdetét vette a Vég. A feltámadással már új kor kezdő­dött el (nem csak a visszatéréskor kezdődik majd el). Jézus feltámadása és visszatérése között is munkálkodik.

Helyes Bousset feltételezése, hogy a Krisztus jelenlegi uralmába vetett hit az istentisztelettel van összefüggésben. De az istentisztelet kezdettől létezett: a kenyértörés alkalmával újra és újra megta­pasztalták Krisztus jelenlétét. Vallották egyfelől, hogy Isten jobbján ül és a világ felett uralkodik, másfelől azt is, hogy egyházát kormányozza és az összegyűlt testvérek között megjelenik. Krisztust tehát Úrnak tekintették.

De az Úr megszólítást bizonyítja az ősi egyházi imádság, a Maranatha is. Ez már az 1 Kor 16,22-ben, egy görögül írt levélben is arámul (tehát meggyökerezett formában) jelenik meg. (A másik arámul megmaradt megszólítás az Abba [Róm 8,15; Gal 4,6] a Miatyánkra utal).

A maranatha az elválasztás szerint kétfélét jelenthet: maran atha: Urunk jön (= hitvallás), marana tha: Jöjj el, Urunk! (= imádság). Mivel arámul maradt fenn, valószínűbb, hogy imád­ság (a hitval­lásokat lefordították görögre). (Ezt mutatja a Jel 22,20 is, ahol görög fordítása fel­szólító módban van. A Didakhéban az eukarisztikus imádságot zárja. A páli levelek a köszöntő formulákban szíve­sen vesz részleteket az eukarisztikus imádságból, mert tudja, hogy leveleit az istentiszteleten felol­vassák.)

A Maranatha tehát eukarisztikus imádság. Eszkatológikus könyörgés, amint minden isten­tiszte­let az Isten országának elővételezése. A közösségben az történik, ami az idők végén valósággá lesz. Ez főleg a kenyértörésre igaz. Már az utolsó vacsora elbeszélésében összefüg­gésben áll az eljö­vendő messiási lakomával. Pálnál a visszatérés gondolata az 1 Kor 11,26-ban jelenik meg. A Jel a vég leírására szívesen alkalmaz liturgikus képeket és formulákat. (Nem véletlenül van benne annyi őskeresztény himnusz.) Krisztus visszatérése így az eukarisztiában nemcsak remény, de tapasztalat is, az eszkatológia itt jelenbeli élmény.

Az istentisztelet és az eljövendő Isten országába vetett remény szoros összefüggése ma­gyarázza meg azt is, hogyan tekinthették Jézust egyszerre a kicsiny egyház és az egész világ urának. Az istentisztelet Krisztus világ fölötti uralmának közép- és kiindulópontja.

Az Úr istentiszteleti megszólításából fejlődött ki a Krisztushoz intézett személyes imádság is. Pál a fon­tos pillanatokban közvetlenül Krisztushoz kiált (2 Kor 12,8; 1 Tesz 3,12; 2 Tesz 3,2kk). A má­sik lényeges imaformula a Krisztus által Istennek mondott imádság (Jn 14,13; 15,16; 16,24kk; Róm 1,8.25; 2 Kor 1,20; Kol 3,17). Ez feltételezi, hogy előbb már közvetlenül imádkoztak Krisztushoz is.

Mivel a Maranatha imádság, a Küriosz Khrisztosz hitvallás is az imádságból ered. De az őske­reszténységben még nincs éles különbség az imádság és a hitvallás között.

Ahogyan a Maranatha imádság, úgy a hitvallás is Palesztinára megy vissza, de teljes jelen­tősége csak pogánykeresztény talajon bontakozott ki, a Küriosz Kaiszar ellenpárjaként.

Éppen ez magyarázza, hogy görögre fordították: a kettő közötti ellentét így tűnik ki a legéle­seb­ben.

A Küriosz Khrisztosz a legrégebbi hitvallás. Tömör formában kifejezi az ősegyház egész hitét, mert bár a Küriosz elsősorban a jelenbeli munkára vonatkozik, de ebből utunk van mind a múltbeli en­gesztelő, mind a jövőbeli dicsőséges művére. Krisztus egész műve e hitvallásban annak a fényében ragyog fel, hogy már most gyakorolja uralmát, bár erről még csak a hívek tudnak, a pogányok azt gondolják, más Küriosz is van, aki a világon uralkodik.

A Küriosz Khrisztosz kifejezésben nem véletlenül a Küriosz az első tag: Krisztus a feltá­madásban nyerte el a teljhatalmat, ő a Küriosz értelmében Messiás-király.

A Küriosz teológia alapvetését Pál végzi el.

A Róm 10,9-ben a „száddal vallod, szívedben hiszed” arra utal, hogy ez volt az őshitvallás, amelyet már Pál kora előtt általánosan használtak a liturgiában.

A Fil 2,6kk egész himnusza e hitvallásban éri el csúcspontját. Az egész Krisztus-történés ide jut el, s ennek a fényében tekint vissza rá. Jézus felmagasztalása abban nyilatkozik meg, hogy Isten olyan nevet ad neki, ami minden más név fölött áll: ez a Küriosz név? Miért felülmúl­hatatlan? Mert ez Isten neve (Küriosz a héber Adonáj fordítása). A név egyúttal hatalmat is jelent: ha Isten Jézusnak átadta a nevét, ezzel egész hatalmát átadta neki. Jézus hatalma különösen abban nyilvánul meg, hogy minden láthatatlan hatalmasság meghódol, minden térd meghajlik előtte.

A jelenvaló Úrba vetett hitből e rész a preegzisztencia gondolatához jut el: Jézus kezdettől fogva erre az uralomra rendeltetett, ezért eleve a legszorosabb kapcsolatban áll a teremtéssel.

Az 1 Kor 12,3 kijelentését, mivel a lelki ajándékokról szóló rész végén áll, a nyelvek adományára szokták vonatkoztatni. Ámde itt világos, érthető szavakról van szó, mind az átkot, mind a hitvallást illetően. A Róm 8-ban az imádságról mondja Pál, hogy abban a Lélek szólal meg. Itt a hitvallásról: a Küriosz Jézus-ban a Lélek beszél, az „átkozott Jézus” a Lélek hiányáról árulkodik.

A magyarázat a császár-kultusz és az üldözések felől adható. Mt 10,17kk: az üldözések idején az Atya Lelke szól a hívekből. Plinius: nem pusztán áldozatot kell bemutatni a császár képe előtt, de meg kell átkozni Krisztust. A bukottak arra hivatkoztak: Jézus Lelke szólt belőlük. Ezzel szemben állítja Pál, hogy a Lélek csak a hitvallásban szól.

Ebből látható, hogy a Küriosz hitvallás, bár kezdettől létezett, főleg a császárkultusszal szem­ben kapott jelentőséget. A császár nem lehet Küriosz, mert Krisztus mellett más Küriosz nem létezhet. A Jel is erősen hangsúlyozza (éppen a császárkultusszal szemben), hogy Jézus az Urak Ura és a Királyok Királya (17,14).

Jézus királynak nevezése gyakorlatilag a Küriosz szinonimája. Az evangéliumokban még az Izrael királya politikai értelmében szerepel (mint amivel Jézust vádolják). Később Jézus királysága és Küriosz volta egyet jelent, bár a királyság erősebben hangsúlyozza az egyház feletti uralmat (mert az egyház Izrael örököse), a Küriosz a világ feletti uralmat, gyakorlatilag mégis felcserélhe­tők (1 Tim 6,15; Csel 17,14: mindkettő a mindenség feletti uralom értelmében).

Az ÚSZ a Krisztus uralmába vetett hitet tekintve teljesen egységes, e gondolat mindenütt megjele­nik. Már ez is mutatja jelentőségét. De teológiai értelemben mit takar a Küriosz név?

Itt azok a perikópák fontosak, amelyek szerint Jézus Isten jobbján ül, illetve minden ellensége meghódol neki.

Ezek a gondolatok mindenütt a 110. zsoltár alkalmazásából erednek. Ez a legtöbbet idézett ószö­vetségi rész. Még a késői, már fejlettebb hitvallásokban is megjelenik, mint pl. az 1 Pét 3,22-ben, ahol Izrael ellenségeit immár a láthatatlan hatalmasságokra értik. Az Úr lába alá vettetésük mutatja, hogy Krisztuson kívül már semmiféle úr nem létezik sem égen, sem földön. Lehet, hogy e hatal­masságok még vannak, de már semmi hatalmuk sincs. A legősibb hitvallásokban már így jelenik meg e gondolat (1 Tim 3,16; Fil 2,9-10). Központi jelentőségű az atyáknál is (Ignác, Polikárp, Jusztinosz).

Az első keresztények minden történést ennek fényében értenek: Krisztus láthatatlanul már ural­kodik az egész világ fölött. Hogyan szemlélték együtt Jézus uralmát az egyház és a világ fölött?

Mindkét gondolatban közös, hogy Jézus uralma a mennybemenetel és a visszatérés közötti időre vonatkozik: az Isten országa majd az idők végén teljesedik be, de Krisztus uralma már meg­kezdődött. A Zsid 10,13 és az 1 Kor 15,25 kivételével minden hely Jézus mennybe­menetelétől számítja a hatalmasságok alávettetését. E két utóbbi az idők végére teszi. (Magyarázata a „már és még”: a Vég már eljött, és még hátra van. Erre utal a Jel gondolata: a hatalmasságok egyenlőre megkötözve vannak, végleges legyőzésük az idők végén történik meg. Összefüggésben van a katargein kettős jelentésével: alávetni és megsemmisíteni. Így pl. a 2 Tim 1,10 szerint Jézus már győzött a halálon [= már nincs rajtunk hatalma], az 1 Kor 15,26 és a Jel 20,14 szerint az idők végén győz rajta [= végleg megsemmisíti] A két győzelem között „pórázon vannak”, amely hol rövidebb, hol hosszabb, így hatalmasnak képzelheti magukat, holott már le vannak győzve).

Amint ez az uralom a mennybemenetellel elkezdődik, úgy vége is van. Jel és 1 Kor 15,24: az idők végén átadja a hatalmat az Atyának. A Jel a gondolatot az ezeréves eszkatológikus biro­dalommal módosítja: Krisztus uralma ebben átnyúlik az új korba. Ez az új kor már nem a je­len egyházának ideje.

Krisztus uralma egybeesik az egyház idejével. Az egyháznak is van kezdete és vége: a Szentlélek kiárasztásával kezdődik, egyben a Szentlélek időszaka. (Mt 16,18: fel fogom építeni egyházamat). Az egyház vége is egybeesik Krisztus uralmának végével. A végső aktusnál a kezdet alakjai jelen­nek meg, a tizenkét apostol. A már és még közötti feszültséget a Szentlélek is jelzi, aki az Egyház létét megteremti, hiszen a Lélek is csak előlege a végső időknek.

Időben tehát egybeesik Krisztus uralma az egyház és a világ fölött. Térben azonban külön­bözik. Krisztus uralmának területe tágabb, mint az egyházé (Mt 28,19; Fil 2,10; Kol 1,14kk). Ebbe beletartoznak a láthatatlan hatalmasságok, amely alatt nemcsak az angyalok értendők, de az állam­hatalmak mögött álló láthatatlan hatalmak is (kései zsidó felfogás a népek angyalairól).

Krisztus uralma tehát nem ismer határokat. A testtel kapcsolatban azonban a Szentlélek, bár műkö­dik már, a földi testet még nem változtathatja lelki testté. A „test” és a „halál” már le vannak győzve, de Krisztus uralmán belül még működnek. Másfelől látszólag még minden kivonhatja ma­gát Krisztus uralma alól és elvetheti Krisztust, de csak látszólag oldhatja el kötelékeit.

Krisztus nem azért ura az egyháznak, mert ura a világnak is, amelybe az egyház beletartozik. Az egyház jelentősége e tekintetben sokkal nagyobb: ez az a középpont, ahonnan Krisztus láthatat­lan uralmát gyakorolja a mindenség felett. E helyzetet fejezi ki a „Krisztus Teste” gondolat is. Az egyház a feltámadt Krisztus földi teste. De úgy is beállítják Krisztust, mint aki az egész világnak és az egyháznak is a feje. A képzavar a kettős vonatkozásra utal: az egyház egyfelől, mint amely­ben Krisztus cselekszik (hiszen különös értelemben csak itt jelenvaló) Krisztus Teste, másfelől neki, a Főnek van alávetve, mint a teremtett világ minden része.

A két uralmi terület között fontos különbség az is, hogy az egyház tagjai tudnak Krisztus uralmá­ról, a többiek öntudatlanul tartoznak bele. Az egyház tagjai Krisztus uralma alatt áll­nak, ugyanak­kor részesülnek is benne.

Ha az egyházon kívüli hatalmasságok (pl. az állam) is tagjai Krisztus uralmának (bár csak közve­tett módon), akkor ezek is teljesíthetik Krisztus uralmában a nekik rendelt feladatot. Így a pogány állam is betöltheti szerepét, noha nem tudja, hogy Krisztus uralmába tartozik. A keresztény tehát nem fordulhat szembe az állammal csak azért, mert az pogány. Az ellenállás akkor legitim, amikor az állam kiesik szerepéből és magát teszi meg Istennek.

Mivel a keresztény tudatában van Krisztus uralmának, azt is tudják, mi a feladatuk ebben az ura­lomban. E tudatosság adja, hogy a világ feletti ítéletben is részt vesznek (1 Kor 6,3), Krisz­tussal együtt kormányoznak (Jel 20,1kk; 2 Tim 2,12).

A Jn Küriosz hite semmiben nem különbözik a többi iratétól. Az egész evangélium a Tamás hitval­lásban éri el csúcsát (20,28).

A Küriosz teológiára nézve különösen fontos a búcsúbeszéd: Jézus, miután elhagyja e világot, nem hagyja árván. Sőt, működése még hathatósabb lesz, mint földi léte idején. 14,12: tanítványai még nagyobb dolgokat tesznek, mint ő, mert ő az Atyához megy (= mostantól hívei által uralkodik, mert az Atya átad neki minden hatalmat).

A Küriosz gondolat legfőbb jelentősége tehát az, hogy az ÚSZ hangsúlyozza: Jézus feltámadt, de ezzel az üdvtörténet nem szűnt meg, a feltámadás és a parúzia között, e közbülső időben Krisztus uralkodik és cselekszik a világban.

E név elsősorban Jézus feladatára vonatkozik, de fontos következményekkel jár személyére nézve is.

A LXX Isten neve helyett a Kürioszt alkalmazza. Amikor az ÓSZ-t idézi az ÚSZ, e nevet min­den további nélkül Jézusra alkalmazza (kivéve, ha az evangéliumokban Jézus idézi, ilyenkor Istenre, az Atyára értendők).

A legmerészebb azonosítások a Zsid-ben vannak: az 1,10-ben a 102. zsoltárt idézi és itt (8. v.) az Urat (= a Teremtőt), mint a Zsolt 45,7-ben megjelenő theosz-t a Fiúval azonosítja.

Az ÚSZ tehát Krisztusra átvitt mindent, amit az ÓSZ Istenről mond. Az ő istenségébe vetett hit a Fil 2,9 minden fölé magasztalásának gondolatából ered. Természetesen vallják, hogy Krisztus kez­dettől fogva „Isten alakjában” van, hogy Isten Fia, de az egyenlőséget a felmagasz­talásban nyerte el. Krisztus istenségének kérdése tehát a Küriosz gondolatából indul ki, és ebből — a jelenbeli uralomból — közelít a preegzisztencia felé (tehát nem filozófiai, hanem üdvtörténeti módon): mi­vel ő az egyetlen Úr, kezdettől mindennel kapcsolatban kellett lennie, ő a teremtés közbenjárója.

Nem a Küriosz gondolat volt Krisztus személyének első magyarázata (mind a Próféta, mind az Ebed Jahve és az Ember Fia időben megelőzte). De ez teremtett először üdvtörténeti és krisz­tológiai szintézist a címek között.

A Küriosz, mint felülmúlhatatlan név, azt is jelenti, hogy — az Atya kivételével — minden is­teni attribútumot jogos Krisztusra alkalmazni.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt szereti: