Szerző: andrelowoa | június 19, 2009

Benjámin törzse a proféciákban

A legtöbb bibliaolvasó, vagy keresztény számára ismeretlen az a tény, hogy Benjámin törzsének milyen rendkívül fontos szerep jutott a kereszténység és az evangélium elterjesztésében. Jákob jobb kezének fia (1Móz.35:18) Benjámin, illetve az õ utódai voltak elválasztva arra a magasztos feladatra, hogy Jézus elsõ tanítványaiként és apostolaiként betöltsenek egy hatalmas jelentõségû küldetést, az evangélium világosságát elsõkként hirdetni. Ebben az írásban látni fogjuk, hogy miként lett elválasztva ebbõl a célból Benjámin törzse, és miként töltötték be azt a feladatot, elõször az Izrael elveszett nyájához (Máté 10:6), majd Pál apostolon keresztül a pogány nemzetekhez hirdetve az evangéliumot.

1Mózes 49:27 “Benjámin ragadozó farkas: reggel ragadományt eszik, este pedig zsákmányt oszt.”

5Mózes 33:12 Benjáminról monda: Az Úrnak kedveltje! Bátorságban lakozik mellette, fedezi õt minden idõben, és az õ vállai között lakik.

Benjámin küldetése és elválasztása Izraeltõl

Isten egy rendkívül fontos küldetésre választotta el Benjámin törzsét, Dávid házát és az evangélium hirdetését illetõen. A történet Salamon idejében kezdõdik, amikor Isten határozata szerint az addig egységes izraelita királyságnak két ágra kellett szakadnia, és Salamon utódainak a kezében mindössze két teljes törzs maradhatott.

1Királyok 11:9-13 9 Megharagudott erre az Úr Salamonra, hogy elfordult az elméje az Úrtól, Izrael Istenétõl, aki kétszer is megjelent neki, 10 s éppen azt parancsolta meg, hogy ne kövessen más isteneket, s õ mégsem tartotta meg, amit az Úr megparancsolt neki. 11 Azt mondta azért az Úr Salamonnak: >>Mivel ezt tudtad, s mégsem tartottad meg szövetségemet s parancsaimat, amelyeket meghagytam neked, azért elszakítom tõled királyságodat és szolgádnak adom, 12 Mindazonáltal apád, Dávid miatt nem a te napjaidban cselekszem meg ezt, hanem fiad kezébõl szakítom majd el, 13 s nem is veszem el az egész királyságot, hanem egy törzset meghagyok fiadnak, szolgám, Dávid miatt s Jeruzsálem miatt, amelyet kiválasztottam.<<

Figyelemben kell tartani, hogy egy törzs, Júda törzse mindig is Salamon utódjának, Roboámnak a kezében volt. Tehát az ígéret, miszerint Isten egy törzset (Júdán kívül) meghagy Salamon utódai alatt, az Izraeltõl leválasztott Benjámin törzsére vonatkozott. A közhiedelem ellenére Jeruzsálem és környéke nem Júda, azaz a zsidók törzsi örökségének, illetve területének volt a része, hanem Benjáminé (Józs. 18:11-28), tehát az egységes északi Izrael házához tartozó terület volt! Ezt egyébként látni lehet bármely Biblia térképen, amely a törzsek leosztását vázolja. De a történetet folytatva: láthatjuk, hogy Jeroboám, Salamonnak egy Efraim törzsébõl való szolgája hogyan kapta kezébe Istentõl a tíz törzs fölötti uralmat:

1Királyok 11:26 Jeroboám, Nábát fia, Száredából való efraimita, – özvegyasszony anyját Száruának hívták –, Salamon egyik szolgája is felemelte kezét a király ellen.

1Királyok 11:29-31 29 Történt már most ebben az idõben, hogy Jeroboám kiment Jeruzsálembõl, s az úton találkozott vele a Silóból való Ahiás próféta, akin új palást volt és csak ketten voltak a mezõn. 30 Ekkor Ahiás megragadta rajta levõ új palástját és tizenkét darabra szakította 31 és azt mondta Jeroboámnak: >> Vegyél magadnak tíz darabot, mert ezt üzeni az Úr, Izrael Istene: Íme én elszakítom a királyságot Salamon kezétõl, s neked adok tíz törzset –

Ez volt a két izraelita királyságnak, Izrael háza és Júda máig is tartó kettéválásának kezdete. A következõ versekben azonban ráláthatunk Benjámin törzsének különleges szerepére az Isten tervében.

1Királyok 11:32-36 32 egy törzs azonban maradjon meg neki szolgám, Dávid miatt és Jeruzsálem városa miatt, amelyet kiválasztottam Izrael minden törzse közül –, 33 mivel elhagyott engem s Astartét, a szidoniak istennõjét és Kámost, a moabiták Istenét s Molokot, Ammon fiainak istenét imádta, s nem járt az én útjaimon, s nem tette meg azt, ami igaz én elõttem: parancsaimat és rendeleteimet, miként apja, Dávid. 34 De nem veszem el az egész királyságot kezébõl, sõt fejedelemnek is meghagyom élete valamennyi napjára, szolgám, Dávid miatt, akit kiválasztottam, s aki megtartotta törvényeimet és parancsolataimat. 35 Fia kezébõl azonban elveszem a királyságot, s neked adok tíz törzset, 36 bár fiának is adok egy törzset, hogy minden idõben szövétneke [SHD 5216, nír, a héber szó jelentése lámpás, világosság, ragyogás] maradjon elõttem szolgámnak, Dávidnak Jeruzsálem városában [Benjámin törzsi területe], amelyet kiválasztottam, hogy ott legyen nevem.

A törzs, amely Izraeltõl el lett választva, a Benjámin törzse volt (nem Júda, mert Júda már eleve különállt, mint látni fogjuk). Ez fontos, mert Benjámin valójában az északi izraelita törzsek része volt, Júda volt az egyedüli törzs, amely már a kettészakadás elõtt is önállóan mûködõ törzs volt. Még lényegesebb az ok, amiért Isten átadta Benjámin törzsét Júdának: “Jeruzsálem városa miatt” és azért, hogy “minden idõben világosság maradjon elõttem szolgámnak, Dávidnak Jeruzsálem városában.”. Tehát az egy átadott törzs azért lett áthelyezve a déli királyság keze alá, hogy ne maradjon világosság nélkül Jeruzsálem városa. Ennek valós jelentõsége a késõbbiekben nyilvánvalóbbá fog válni.

A törzsek leosztása

Izrael nemzete eredetileg 12 törzsbõl állt, amelyek Jákob fiaitól származtak. Viszont nem sokkal azelõtt, hogy Izrael megáldotta fiait, egy jelentõs esemény történt. Jákob (Izrael), halálához közeledve, elõször külön megáldotta József fiait, Efraimot és Manasszét, és magáénak fogadta, tulajdonította József e két fiát.

1Mózes 48:5 Azért tehát, a két fiad, aki neked Egyiptomban született, mielõtt idejöttem hozzád, legyen az enyém: Efraimot és Manasszét számítsák éppúgy az enyémnek, mint akár Rúbent és Simeont.

Ezzel valójában Izrael nemzete 13 törzsre növekedett, és ez a tizenharmadik törzs saját, egyéni örökséget kapott, csakúgy, mint a többi egyéni törzs. Ha tizenhárom törzs létezett, miért említ Ahiás próféta csak tizenkettõt?

A válasz egyszerû: Tudjuk, hogy Lévi törzse el lett választva, mint az Isten elõtt szolgáló papi törzs, amelynek nem volt földi öröksége és önálló területe. A Léviták tehát szét lettek szórva a többi 12 törzs között, beleértve József két törzsét is, amelyeknek volt különálló örökségük (lásd 4Mózes 3:41; 5Mózes 10:9, 18:1; Józsué 14:3-4; 18:7).

Így, amikor Isten kettészakította az egységes királyságot, és tíz törzset Jeroboám uralma alá adott, kettõt pedig Roboám uralma alatt hagyott, az a gyakorlatban azt jelentette, hogy egy törzs el lett választva az északi törzsek közül abból a célból, hogy Júda mellett maradjon. Ez a törzs Benjámin törzse volt.

Egyeseknek fennakadást okoz a szóhasználat, hiszen ha tíz északi törzs lett Jeroboámnak adva, egy pedig Roboámnak, akkor összesen csak tizenegy törzs van említve. Mibõl ered ez az ellentmondásosnak tûnõ a rendszerezés?

A valóság az, hogy gyakorlatilag Júda törzse már korábban, Dávid idejében önálló törzsnek minõsült. Dávid elõször csak Júda királyává lett téve, azaz “Dávidot csak Júda háza követte” 2Sámuel 2:10). Isbaált, Saul fiát pedig az egész Izrael királyává választották (2Sámuel 2:3-10). Az elkövetkezõ kb. hét és féléves idõszakban a két királyság különállóan mûködött, és idõnként háborút viseltek egymás ellen (lásd. 2Sámuel 2:13-31; 3:1). Csak ezután az egymással vetélkedõ, háborús periódus után egyesült végülis a két királyság Dávid uralma alatt (2Sámuel 5:1-5). Ezt nevezték az egységes királyságnak, amely Dávid, és fia, Salamon uralkodása alatt állt fenn. Késõbb a királyság kettészakadásával újra fellángoltak a testvérháborúk a két izraelita királyság között.

Júda tehát Dávid uralmától számítva különálló nemzetnek számított, lényegében önállóan, elválasztódva Izraeltõl. A Júdára vonatkozó bibliai próféciákból azt is láthatjuk, hogy Júda nem fogadja el a Messiást annak második eljöveteléig, tehát a végidõkig. Júda egyedi eset Izrael népei közül, sajátos történelemmel, és azzal a rájuk jellemzõ vonással, hogy Krisztust nem ismerik el a várt Messiásként (kivéve a közülük is választott elenyészõ kisebbséget), így az evangélium világosságát nem soha fogják hirdetni ebben a korban. Minden más izraelita nemzet “keresztény nemzetnek” mondható, legalábbis névlegesen, és ha nem is az igaz kereszténységet gyakorolják, de legalább névlegesen elismerik Jézus Krisztust a Megváltóként. És éppen ezokból lett “egy törzs”, Benjámin törzse Júda mellé adva, hogy õk legyenek, akik a világosságot hirdetik az adott idõben Jeruzsálemben, mert Júdától az meg lett vonva az Adventig. Ezzel a ténnyel néhány bibliakommentár is tisztában van:

… az orákulum [prófécia] szerint Benjámin csatlakozott a jogos királyi utód [Roboam] mellé (lásd az 1Királyok 12:20 versét, ahol az LXX-ben hozzáadja: ’és Benjámin’ az MT szövegekben a Benjámin törzse viszont az 1Királyok 12:21 versben van megemlítve). Pedig Benjáminnak, Saul törzsének valószínûleg szorosabb és mélyebb kapcsolata volt az északi törzsekkel, Júdát ellenezve. Jerikó határozottan az északi területekhez kapcsolódott, bár más városok (említésre legméltóbbak a gibbeoni federáció és a Lévitáknak kijelölt városok) hûségesek maradtak Jeruzsálemhez [amely maga is benjáminita város volt]. … Gray rámutat arra is, hogy Simeon (akinek egész területét Júda területe övezte körül), szintén az északi törzsekhez kapcsolódott, amire rámutat a Beersebában tartott izraelita pilgrimátus (Ámosz 5:5). Így valóban csak egy törzs, Benjámin törzse maradt Júda mellett.” – The International Bible Commentary (408. oldal).

Júda és Benjámin a babiloni fogságban

Júda és Benjámin törzsei egy Izraeltõl teljesen különálló országban, Júda királyságában éltek együtt közel négy évszázadon át, amit Júda babiloni fogsága követett. Mint a korábban, az i.e. 721-ben rabságba vitt tíz izraelita törzs, Júda szintén teljes bálványimádatba és bûnbe esett, amiért Isten büntetésbõl számûzte õket a babiloniak keze által. Júda ettõl fogva soha nem vált önálló királysággá, még a fogságból történt hazatérésük után sem, hanem az egymást követõ méd-perzsa, görög és végül a római birodalmak alattvalóiként szolgáltak, egészen Krisztus idejéig.

Júda hetven évig volt a babiloniak fogságban, illetve számûzetésben. A hetven év elteltével Círusz, a méd-perzsa birodalom uralkodója engedélyezte a zsidók, azaz Júda, Benjámin és Lévi töredékének hazatérését, és a jeruzsálemi templom újjáépítését. Ezdrás könyve világosan rámutat arra, hogy kik tértek haza, és természetesen csak e három törzs hazatérése van említve. Emellett a leírás mellett a nem kanonizált 1Ezdrás könyve következetesen szintén csak ezt a három törzset nevezi meg:

1Ezdrás 2:8 Azután felindultak Júdea nemzetségeinek és Benjámin törzsének a felüljárói; a papok szintén és a leviták is, és mindazok, akiknek az Úr felkavarta az elméjét arra, hogy házat építsenek az Úrnak Jeruzsálemben.

Az elkövetkezõ néhány évszázadban, mialatt ez a két egész és egy töredék törzs továbbra is együtt lakozott, a zsidó név Júda lakóinak nemzeti neve mellett egyre inkább egy általánosító névvé vált, és a júdaiak által képviselt vallás gyakorlóit illették vele, függetlenül attól, hogy Júda, Benjámin, vagy Lévi törzsétõl származtak-e, vagy akár más nemzetbõl tértek be a zsidók által gyakorolt vallásba. Mára a zsidó név csaknem kizárólag a júdaizmus nevû vallás gyakorlóinak a nevévé vált, java részben elvesztve a törzsi eredetre való vonatkozását, még akkor is, ha a júdaizmus gyakorlóinak java részét valóban a yehuditák, illetve zsidók teszik ki. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a két törzs teljesen egybeolvadt volna.

Benjámin Galileában

Krisztus eljövetelének idejében pl. jól láthatóan elhatárolódtak egymástól Júda és Benjámin utódai. Míg a zsidók Palesztína délebbi részét telepítették be, addig a benjáminiták fõbb elemei annak északabbi területén, Galileában lakoztak. Emellett, a Máté 2:16-18-ból kivehetõen Benjáminnak volt Betlehem körül is egy kolóniája, és minden valószínûség szerint magában Jeruzsálem városában is, hiszen Jeruzsálem városa Benjámin eredeti törzsi területén helyezkedett el (Józs. 18:11-28). Hogy megõrizték különálló törzsi azonosságukat, az látható a “Rákhel siratja fiait” kijelentésbõl (Mát.2:18), ugyanis Rákhel Benjámin anyja volt (1Móz.36:16-18), míg Júdáé, azaz a zsidóké Léa (1Móz.29:31-35). Galilea és Júdea területei között feküdt Szamária, és az ott lakozó nem izraelita lakosság egyféle választófal volt a két törzs között, olyannyira, hogy bár a galileaiak azonos nyelven beszéltek a júdeaiakkal, de a dialektusuk és kiejtésük felismerhetõen eltért egymástól (v.ö. Márk 14:70; Luk. 22:59). Itt meg kell jegyezni azt, hogy a szamaritánusok a fogságba hurcolt izraeliták helyére telepített kevert nép volt, nem pedig az izraeliták utódai, mint azt egyesek tévesen feltételezik. Az asszírok szokása volt ugyanis, hogy a leigázott népeket elhajtották lakhelyeikrõl, és más népeket telepítettek helyükre, azaz felcserélték az uralmuk alatt álló népek lakóterületeit. Az izraeliták helyébe telepített nép lett a szamaritánusokként ismert nép (lásd 2Kir.17:24). Palesztína tehát három területre osztódott, Júdea, Szamária és Galilea. Ez a felosztás igen fontos, ugyanis az apostolok mind galileaiak, tehát benjáminiták voltak, aminek próféciai jelentõsége van!

Dean Ferrar pl. szintén felismeri, hogy “az apostolok mind Benjámin törzsébõl származtak, egy kivétellel, aki történetesen a júdeai zsidó, Júdás Iszkariót volt.” (Adam Rutherford F.R.G.S,. A.M. Inst. T. 10. oldalának lábjegyzéke). Sajnálatos módon ezt a tényt bizonyos antiszemita, illetve helyesebben kifejezve anti-zsidó körök túlhangsúlyozzák, a lehetõ legnegatívabb értelemben. Pedig itt mindössze arról van szó, hogy Júdás árulása jelképezte a törzsek állapotát a próféciák szerint. A próféciák ugyanis rámutattak arra, hogy Júda nemzete megtagadja, majd megöli a Messiást, s annak visszatéréséig nem fogja elfogadni és hordozni az evangéliumot, azaz a “világosságot”. Azt a világosságot, amelyet a próféciák szerint (1Kir. 32:36) Benjáminnak kell majd hordoznia, azaz megjelentetni Jeruzsálemben! És Dávidért is! De hogyan jelenthetik meg az apostolok a világosságot Dávidért? A válasz abban rejlik, hogy Dávid trónja az Izrael vezetõ törzsének, Efraimnak népe fölé lett helyezve. Vagyis Dávidnak (és utódainak) érdekében, akik Izrael népén uralkodnak, így közvetve egész Izrael érdekében. Az apostoloknak ugyanis adott feladatuk volt elvinni az evangélium üzenetét az izraelitákhoz, Krisztus határozott utasítása szerint (Mát. 10:5-6), s részben ezzel a munkával töltötték be a “világosság Dávidért” követelményét (lásd még a Dávid trónja és a Kikhez lett a 12 apostol elküldve? címû írásokat). Részben pedig, mivel Dávid háza nem uralkodott Júdán a babiloni fogságbamenetel óta, viszont Krisztus Dávid király leszármazottja volt, s Izrael trónjának örök tulajdonosa lesz második eljövetelével, így a hitre elválasztott apostolok Dávid házának szolgáltak azzal is, hogy Krisztusnak (a Dávid-házi örök királynak) tanítványai, és evangéliumának hirdetõi lettek. Maga Júda nem maradt hûséges Dávid házához, hiszen megtagadták a tõle eredõ Messiást.

Bár ezt a témakört igen sokan túl kontroverzálisnak tartják, még a Bibliakommentárok is elismerik a felvetett tényeket, ha nem is illesztik egybe – sokszor tudatosan – a kapott képeket. A Temple Dictionary of the Bible pl. a következõt írja a “Galilea” címszó alatt: “A galileai és a benjáminita kifejezések egy és ugyanazt jelentik (szinonima), és Krisztus apostolai közül tizenegy galileai volt.” Amikor Júdás Iszkariót meghalt, helyére szintén benjáminita került, így a végén minden apostol galileai származású volt (Ap.Csel. 1:11; 2:7). A pogányokhoz elhívott Pál apostol szintén benjáminita volt, amit ki is jelentett magáról (Róm. 11:10). Mindez tehát nem véletlen oknál fogva történt, hanem a Benjáminra vonatkozó próféciák beteljesedéseként.

A világosság hordozóiként elválasztott törzs

Miután láttuk, hogy Krisztus eredeti tanítványai benjáminiták voltak, aprólékosabban megvizsgálhatjuk a számukra meghatározott ígéret tartalmát: “bár fiainak is adok egy törzset, hogy minden idõben világosság maradjon elõttem szolgámnak, Dávidnak Jeruzsálem városában, amelyet kiválasztottam, hogy ott legyen a nevem.” Mi mindent jelent ez a kijelentés? Howard B. Rand remekül összegzi ezt: “A benjáminiták voltak azok, akiknek az evangélium örömhírének a világosságát kellett hirdetniük…Krisztus Urunk egy kivételével minden tanítványát ebbõl a törzsbõl választotta ki, és minden galileai, aki befogadta Krisztus tanait, az benjáminita volt….” Az alábbi rövid összefoglaló összegzi Benjámin szerepét az Isten tervében ( A Documentary Studies, I. köt. pontjai alapján):

’Benjámin egy rendkívül fontos szerepre lett elválasztva Isten által. Ennek a törzsnek Júda mellett kellett maradnia, hogy hûségesek maradjanak Dávid házához, amikor a világosság megjelenésének eljön az adott ideje. A Companion Bible megjegyzi, hogy a világosság szó itt a világosság határozott kihelyezésére, “megindulására”, vagyis az Isteni Terv egy határozott stádiumának a kinyilvánulására utal.’

’Benjámin már a kezdet kezdetén el lett választva erre a feladatra. Amikor Mózes megáldotta a törzseket, a Benjáminnak adott áldásai e felé az ígéret felé mutatnak:

’Benjáminra vonatkozólag ezt mondta: >>Õ az Úr kedveltje, biztonságban lakik majd mellette. A magasságbeli védelmezi egész nap, s az õ vállai között nyugszik.<<(5Móz. 33:12).

Ezt a szövegrészt érdemes több fordításban megvizsgálni:

“Õ az Örökkévaló drágasága, mindig biztonságban él, a Magasságos körülveszi õt, s íveire ülteti.” (Az amerikai Moffatt fordítás alapján magyarul)

“Az Örökkévaló által szeretettként, biztonságban nyugszik, bizakodva függ rajta egész nap. És karjaira emelve, oltalom alatt áll.” (A Ferrar Fenton fordítás alapján magyarul).

’Benjámin az eljövendõ világosság hordozója, így tehát Isten különleges kegyét és gondviselését élvezte… ez idézet tehát a rájuk bízott küldetésre vonatkozik.’” (Primo-Genesis, 359-360. oldalak, kiemelések hozzáadva).

Benjámin lett kijelölve erre a feladatra, vagyis a világosságot elsõként nekik kellett kihirdetni és megnyilvánítani. De mi is pontosan ez a világosság?

Jézus Krisztus Galileában megkezdett mûködésekor, a hegyibeszédben kijelentette (galileai) tanítványainak, hogy “Ti vagytok a világ világossága.” (Mát. 5:14). Majd folytatta: “Úgy világítson a ti világosságotok az emberek elõtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsõítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mát.5:16). Ez röviden választ is ad arra, hogy mi az a világosság, amit (ekkor még csak ezeknek a benjáminitáknak) mutatni, példázni kellett a világ számára: Az Isten munkájának végzése, és olyan jó tettek, amelyekkel dicsõséget hoznak az Atya nevére. Ide tartozik az evangélium és az Isten országának hirdetése, és végülis mindazok a feladatok, amelyek a tanítványok munkájaként meg lettek határozva Krisztus által a Máté 10-ben.

Jézus és az apostolok munkáját következetesen a világosság megjelenéseként említi az Újszövetség, azét a világosságét, amely Istentõl jelent meg ebben a gonosz és sötét sátáni világban:

János 9:4-5 4 Nekünk annak tetteit kell cselekednünk, aki engem küldött, míg nappal van. Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. 5 Amíg a világban vagyok, világossága vagyok a világnak.

Ha megfigyeljük, Krisztus itt azt mondta, eljön az idõ, amikor senki sem munkálkodhat, tisztán jelezve ezzel azt, hogy tanítványai szintén ennek a munkának, és vele ennek a világosságnak a részesei kell, hogy legyenek. Nem csupán a világosság megnyilvánítóinak, hanem nekik is a világosság részévé kellett lenniük! Ez a világosság a bennük (és bennünk) lakozó Krisztus világossága, amint azt Pál olyan határozottan kinyilvánította: “élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal.2:20). A tanítványok tehát a világ világosságává kellett hogy legyenek, mert Krisztus, “a világ világossága” töltötte be õket (1Ján. 1:7). És mindez Benjámin fiaival kezdõdött, a tizenkét apostollal, akik erre el lettek választva Isten által. Benjámin vitte el a világosságot az izraelita nemzetekhez (Mát. 10:16), és – a szintén benjáminita – Pál által a pogányok számára is (Ap.Csel. 9:15).

Néhány ószövetségi prófécia már elõre rámutatott Jézus galileai küldetésére:

Ézsaiás 9:1-2 1. De nem lesz mindig sötét ott, a hol most szorongatás van; elõször megalázta Zebulon és Nafthali földjét, de azután megdicsõíti a tenger útját, a Jordán túlsó partját [Galilea] és a pogányok határát. 2. A nép, a mely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; a kik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttök! (Károli)

A Máté 4:12:16 versei szintén Jézus galileai mûködésére vonatkoztatják ezt a próféciát, arra az idõre, amikor Krisztus elkezdte az evangélium hirdetését. A Máté 4:15-16 versei egy más fordításban:

Máté 4:15-16 15 Zebulon földje és Naftali földje, a tengeri út, a Jordánon túl, a pogányok Galileája; 16 a nép, amely sötétségben ült, nagy fényt látott, s akik a halál országában és árnyékában ültek: fény virradt rájuk.

Máté 4:17 Ekkor kezdte Jézus hirdetni és mondani: >>Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.<<

(Szent Jeromos Bibliatársulat)

A világosság az Isten országának megjelenése, s a lehetõség a bûntõl való megtérésre és új életre való születésre. Ezt a fényt illetve világosságot kellett Benjáminnak megjeleníteni. Ez a fény azonban csak azoké, akiknek megadatott ebben a korban (Róm. 11:7-10), legyenek azok “természetes” testi izraeliták, vagy a közéjük beoltott, s velük eggyé tett, választott volt pogányok.

2Korintus 4:3-4,6 3 Ha a mi evangéliumunk mégis el van takarva, azok elõl van eltakarva, akik elvesznek, 4 akikben ennek a világnak az istene elvakította a hitetlen értelmet, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsõségérõl szóló evangélium fénye ne ragyogjon fel számukra.

6 Mert Isten az, aki mondta: >>A sötétségbõl világosság ragyogjon fel<<, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsõségének ismerete Jézus Krisztus arcán.

Az evangélium fénye ugyanaz a világosság, amelynek felragyogásáról a korábbi Ézsaiás prófécia beszélt, s itt Pál a szívünkbe helyezett világosságként, az Õ dicsõségének megismeréseként említi fel ezt a próféciát, vagyis egyértelmûen az evangéliumra és az Újszövetségre utaltatja.

Pál azonban, aki itt világosan hirdeti ezt a világosságot, nem tartozott az eredeti apostolok közé, az õ munkássága csak azután lépett mûködésbe, miután az eredeti tizenkét apostolnak meg lett adva az õ munkaterületük. Az Izrael elveszett nyájához vinni az evangéliumot, azaz a világosságot:

Máté 10:5-8 6 … A pogányokhoz vezetõ útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be! 6 Menjetek inkább Izrael házának elveszett nyájához! 8 Menjetek és hirdessétek: ‘Elközelgett a mennyek országa!’

Ez lényeges, ugyanis Isten elõször saját, elválasztott népét hívta meg a nekik megígért Újszövetség alá. Izrael elveszett nyája nem csupán az elvándorolt és “elveszett” tíz törzset jelenti, hanem a szellemileg elveszett, eltévelygett egész Izrael házát, beleértve Júdát, a zsidókat is. Ezért az apostolok legelõször Júdeában, a legközelebbi izraelitáknak, a zsidóknak hirdették az evangéliumot. Csak valamivel késõbb kezdték betölteni a többi izraelitához szóló küldetésüket, azok akkori lakhelyein.

Ézsaiás 51:4-5 4 Figyeljetek rám, én népem (izraeliták), és reám hallgassatok, én nemzetem! mert tanítás megy ki tõlem, és törvényemet a népek megvilágosítására megalapítom. 5 Közel igazságom, kijõ szabadításom, és karjaim népeket ítélnek: engem várnak a szigetek, és karomba vetik reménységüket. *

Istennek egyetlen elválasztott népe van, Izrael. (Ebbe a nemzetbe lettek beoltva a választott pogányok is Krisztus által). Az üdvösséghez egyetlen út vezet, Jézus Krisztus (Ap.Csel. 4:12). Õ az Isten karja, akiben reménységünk van, s aki által eljön az ígért szabadulás (Ézs. 40:10-11; 53:11). Mivel ez az ígéret, illetve prófécia egész Izrael népéhez szólt, így beteljesedése megköveteli, hogy az “elveszett” izraelitáknak, a tíz északi törzsnek a fülébe is eljusson ez az örömhír. Sõt, hozzájuk legelõször. A Benjáminnak adott “nemzeti feladat” pedig megköveteli, hogy õk juttassák el ezt a megvilágosítást Izraelnek úgy testileg, mint szellemileg elveszett nyájához. A tanítás az az Újszövetség, amely megvilágosítja, naggyá és dicsõségessé teszi Isten törvényét (Ézs. 42:21), mert az ember szellemébe, szívébe helyezi azt (Jer. 31:31-34; Ezék. 11:19-20) – nem pedig eltörli (Mát. 5:17:19). Tehát a megvilágosodás eljövetelének legelsõ stádiumában még nem lettek elhívva a pogányok, csak izraeliták. És mindennek Jeruzsálemben kellett kezdõdnie Isten utasítása szerint (1Kir. 11:13).

[*Megjegyzés: Bár az Ézsaiás 51:4-5 szövegei kettõs jelentésû próféciák, vagyis van egy végidõkre utaló aspektusuk is, itt azonban csak az elsõ századi beteljesedésüket vizsgáltuk meg, amint Krisztussal, az apostolokkal és az Újszövetséggel eljött a világosság és igazság általi szabadulás ideje a választott izraeliták és a közéjük beoltott pogányok számára.]

Amikor a tanítványok Pünkösd napján Jeruzsálemben megkapták a Szentlélek ajándékát, azzal egyben megalakult a keresztény egyház. Ekkortól erõvel és hatalommal hirdették azt a világosságot, amit elõször Jeruzsálemben kellett felmutatniuk. Az egyház központja szintén Jeruzsálembe került, egészen i.sz. 70-ig, amikor a római seregek elfoglalták és elpusztították a várost.

Az apostolok Izrael elveszett nyájánál

Mivel ekkor már jelentõs izraelita tömegek lakták a Brit szigeteket, az Ézsaiás 51:5-ben az igazságra várakozó szigetek Izrael szétszórt népét jelképezik, akik északon és nyugaton, vagyis északnyugaton élnek (Ézs. 49:12; Jer. 3:18; 23:8; Hós. 12:1 (a keleti szél keletrõl fúj nyugat felé). Amint a Kikhez lett a 12 apostol elküldve? címû írás részletesen vázolja, az apostolok az izraeliták különbözõ lakóterületeire hordozták az örömhírt, itt csak rövid kitérõt teszünk erre. A görög történészek leírásaiból tudjuk, hogy Péter (sõt, küldetésének utolsó fázisában Pál is) Britanniában tanított. András Szkítiában, Simon a zelóta Észak-Afrikában, ahol a karthágói izraelita kolóniához ment, amely még Illés idejében vándorolt el és alapult meg ott. Jakab eljutott Írországba, Tamás és Bertalan pedig a pártus birodalomban hirdetett, stb.

Benjámin tehát beteljesítette a rászabott isteni küldetést, az evangélium világosságának “hordozását”, illetve hirdetését Izrael házához, majd különösen Pál munkásságán keresztül a pogány népekhez is. Amikor Pál megkapta küldetését, akkor ki lett jelentve számára, hogy “hordozza” Krisztus nevét a pogányok és izraeliták számára (Ap.Csel.9:15). Ez közvetlen utalás a Benjáminnak adott küldetésre.

Pella és Benjámin futása Jeruzsálembõl

Az egyház központja tehát Jeruzsálemben volt, más szóval mondhatjuk úgy is, hogy Jeruzsálem volt az evangélium hirdetésének “fõhadiszállása” valami negyven éven át, a város pusztulásáig. I.sz.70-ben ugyanis a római seregek elfoglalták Jeruzsálem városát, a lakosság jelentõs részét elpusztították, és a zsidóság szórványba kerülése szintén ekkortól kezdõdött. De hogyan érintették ezek az események a keresztényeket és Benjámin fiait?

A korai keresztények leírásaiban határozott utalások vannak arra, hogy a keresztény egyház valamivel a Jeruzsálem i.sz.70-ben történt pusztulása elõtt elhagyta a várost. Egy Isten által adott jel arra késztette õket, hogy meneküljenek el a közelgõ holocaust elõl. Eusebius – valószíneg a korábban élõ Heggepusztól idézve – a következõt írja errõl az eseményrõl:

Az egész Jeruzsálemben tartózkodó egyház egy mennyei kinyilvánulást kapott arra, hogy mindazok, akik igaz életet élnek és érdemesek rá, hagyják el a várost a harcok kitörése elõtt, és vonuljanak a Jordán mögé egy bizonyos Pella nevû városba. Mindazok, akik hittek Krisztusban, erre a helyre lettek Jeruzsálembõl átmentve, és minden szent életû ember elhagyta ekkor a királyi várost és Júdea egész földjét; mert eljött az isteni ítélet ideje mindazokra, akik gonoszságot mûveltek Krisztussal és apostolaival, s az az egész gonosz nemzedék el lett törölve a föld színérõl. – Eusebius, 3. könyv, 5.

(v.ö. Márk 13:14; Mát 24:15; Luk. 21:20-22; 19:43-44; [Megjegyzés: ezek a próféciák nagyrészt kettõs jelentésûek, vagyis i.sz 70-ben csak az elõzetes beteljesedésük történt meg, ami tipologizálja a végsõ, végidõkben történõ beteljesedésüket. Lásd még A pusztító utálatosság címû írást]).

További utalások a pellai menekülést illetõen:

“Továbbá (i.sz. 69-ben), a Pünkösd nevû ünnepnap alkalmával, amikor a pap éppen a templom belsõ udvarába tartott … akkor az elbeszélések szerint elõször egy földrengés rázta meg a helyet, és egy hangot hallottak, amely úgy hangzott, mint egy hatalmas sokaság hangzata, mondván: ‘Távozzunk el innen.’ ” – Josephus, A Zsidók háborúi VI. könyv v. fej. 3. rész.; és Whiston 1957:825

A Pseudo-Clementine Recognitions (I, 36 and 39) – ha igaz a feltételezés, miszerint a zsidó háború idejébõl származik – a legkorábbi történelmi forrás, amely erre az eseményre utal. Az I:39 részben ez áll:

Mindazok, akik hisznek a Mózes által megjövendölt Prófétában, és megkeresztelkedtek (alámerítkeztek) az õ nevében, ártalom nélkül fogják átvészelni a háború pusztításait, amely eljön a hitetlenekre és magára a helyre [Jeruzsálemre] is. (Recognitions I.39)

Panarion 30:2. [7] … mindazok, akik a Krisztusban hivõk voltak, Pereába jöttek lakni, a Dekapoliszhoz tartozó Pella nevû városba, amelyrõl az evangélium is ír, és ami bataneai és a baszanitiszi területek szomszédságában található. Innen származtak Ebion tanításai is, miután ide költöztek, s itt telepedtek le. (Lüdeman 1980:164).

Epiphaniusz (Haereses XXIX:7; XXX:2; De Mesuris and Ponderibus XV:3) hasonlóan írja le ezt az eseményt. Mindegyik forrás megemlíti Pellát, mint a keresztények menedékhelyéül szolgáló várost. Némely forrás hozzáteszi, hogy az isteni jel egy hang volt, amelyet az egész város hallott, s amely azt harsogta: “Távozzunk el errõl a helyrõl.” Epiphaniusz egyébként a Dekapolisz és Kole-Szíria területén kialakult késõbbi keresztény csoportok, köztük az ebioniták és nazarénusok eredetét e Pellába menekült hívõkhöz vezeti vissza. A korai egyháztörténészek szerint tehát a júdeo-keresztények az i.sz. 66-70 közötti elsõ zsidó háború alkalmával Pellába menekültek, õket nevezték a zsidók nazarénusoknak, a Júdeán kívüliek pedig Isten egyházának (héb. qehal’el; görögül pedig ekklézsia tou Theou). Mára számos, e korból származó feltárt archeológiai lelet is jelentõs keresztény jelenlétre mutat ezen a területen.

Josephus alapos és részletes leírást ad az i.sz. 66-70 közötti harcokról A zsidók háborúi címû könyvében. A tõle származó idézetet a pellai futásra vonatkozóan már fentebb említettük, de az õ történelmi leírásai még annyiból fontosak, hogy egyféle “természetes” magyarázatot ad a keresztények, és velük sok más jeruzsálemi lakos (mint látni fogjuk, elsõsorban benjáminiták) csodának tulajdonított menekülésére. Leírásai vázolják, amint a háború kezdetén, i.sz. 66/67-ben Szíria helytartója, Cestius Gallus tizenkét légiójával egészen Jeruzsálem külvárosáig, Bezethá-ig nyomult. Felismerte azonban, hogy nem rendelkezik elég katonai erõvel az egész megerõsített Jeruzsálem városának bevételéhez, így visszavonulásra kényszerült. A visszavonuló sereget a zsidók megtámadták Beth Horon-nál, jelentõs veszteséget okozva a rómaiaknak. A gyõzelemtõl a zsidók túlságosan elbizakodottak, és hitték, hogy teljes függetlenséget nyerhetnek. I.sz. 68 kései tavaszán viszont újra megjelentek a római seregek, akik Vespasianus vezetése alatt elfoglalták a Jordánon túli területeket, Nyugat-Judeában, és a déli Idumeát. A rómaiak készen álltak Jeruzsálem bevételére, ekkor azonban váratlanul meghalt Néró császár, akinek halálával polgárháború tört ki Rómában. Vespasianus ekkor visszavonult az elfoglalt területekrõl, várva a római események további alakulását. A fejlemények odáig vezettek, hogy Vespasianus lett a császár. Mindez annyiból fontos, hogy két alkalommal megmenekült a város, és így bõségesen elegendõ idõ jutott arra, hogy jelentõs tömegek elmenekülhessenek a városból. Ha történelmi, kézzelfogható magyarázatot keresünk a csodára, akkor ez az utóbbi idõablak volt az, amely lehetõséget adott a biztonságos futásra. Ezt a tényt az is megerõsíti, hogy amikor a rómaiak végül ténylegesen ostrom alá fogták a várost a keresztények menekülése után, akkor már sikeresen elfoglalták Jeruzsálemet, teljesen lerombolták azt, és hatalmas zsidó tömegeket lemészároltak, sokukat pedig rabságba vitték.

Josephus leírásaiból úgy tûnik, hogy a menekülés inkább egy folyamatos elvándorlás volt, ami talán már i.sz. 64-ben megkezdõdött. Eusebius a kivonulásra a metokiszmenon kifejezést használja, ami elvándorlást, kivándorlást, emigrációt jelent, tehát szintén inkább egy folyamatra utal. A népszerû hiedelem, miszerint az egyháznak hirtelen kellett futnia, a Máté 24. fejezetére épül, ami viszont duális prófécia lévén a végidõkre vonatkozóan még jelenthet egy hirtelen futást Jeruzsálembõl. Emellett, az egyház és a benjaminita lakosság még Jeruzsálemben lévõ utómaradékai valószínûleg már szintén nagy hirtelenséggel, futva hagyták el a várost, a váratlanul rendelkezésre álló idõablak alkalmával. A Joshephus által vázolt pünkösdi “csoda” tehát ezekre a még Jeruzsálemben maradt elemekre vonatkozik. Számos keresztény történész jogosan megjegyzi, hogy úgy a fokozatos elvándorlásban, mint a hirtelen futásban nem valószínû, hogy kizárólag csak az egyház tagjai, a keresztények vettek részt. Ez több, mint feltételezés, amit nem csak a kivonulók nagy száma erõsít meg, hanem egy bizonyos prófécia is, ami megjövendölte Benjámin egész törzsének Jeruzsálembõl való futását!

Jeremiás 6:1 Meneküljetek, Benjámin fiai Jeruzsálem belsejébõl! Tekoában fujjátok meg a harsonát, és Bét-Hakárem fölött adjatok jelet! Mert veszedelem fenyeget észak felõl és nagy romlás.

Ezeknek a jeruzsálemi eseményeknek tehát rendkívül sok köze volt a Benjáminra vonatkozó próféciákhoz, részben azért, mert a jeruzsálemi egyház java részét ekkor még benjáminiták tették ki, részben pedig azért, mert Benjámin törzse ez alkalommal vált el a zsidóktól! Amikor jóval korábban a babiloniak foglalták el Jeruzsálemet, akkor Benjámin nem menekült el, hanem a zsidókkal együtt a babiloniak fogságába kerültek. Tehát ennek a próféciának a beteljesedése Jeruzsálemnek a rómaiak által véghezvitt pusztulásakor történt csak meg. Bár bizonyos fokig még a világi keresztény körökben is jól ismert a korai egyház pellai menekülése, de az már annál kevésbé, hogy ezzel az eseménnyel egy igen fontos prófécia is beteljesedett. Azért akadnak kivételek. W.H.M Milner, a 19. században élt történész, aki az elveszett törzsek történelmének egyik legjelentõsebb kutatója volt, az Izrael vándorlásai címû könyvében a következõket írta a pellai futást követõ idõszakról:

Az elsõ két évszázadban a kisázsiai keresztények jelentõs részét Benjámin törzse tette ki. – W.H.M. Milner, Izrael vándorlásai, 17. oldal.

Benjámin további vándorlásai és modern leszármazottai

Miután Benjámin betöltötte a világosság meghirdetését, azzal megkezdõdött az egyházkorszak. Továbbá mindennek beteljesedésével Benjámin és Júda elválasztása is megtörtént. Láttuk, hogy a keresztények, s velük Benjámin törzsének nagyobb része elmenekült Jeruzsálembõl a pusztulás elõl, s legalább még két évszázadon át továbbra is a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában tartózkodtak, viszonylagos biztonságban. További vándorlásaikról sajnos rendkívül hézagos ismeret van, mint arról is, hogy meddig õrizték meg az igaz kereszténységet. A rendelkezésre álló kevés, történelmileg ismert tény azonban mind arra mutat, hogy a benjáminitákat – és köztük sok igaz keresztényt – a korai népvándorlások korában magával sodorta egy nagyobb, Európából Kis-ázsiába betörõ gót néphullám. A nevezetes Max Müller professzor (1832-1907, a keleti nyelvek, vallások és kultúrák kutatója) szerint a gótok i.sz. 267-ben történt kalandozásai során ragadták magukkal a benjáminitákat, majd visszahúzódva Európa felé, hosszabb idõre Dáciában, a Duna folyó partjai mellett telepedtek meg (a mai Romániában), ahol a dáciai gótok egy elemét képezték. A népvándorlások további hullámaiban a gótoktól elválva vándoroltak tovább Skandináviáig, és az õ a leszármazottaik voltak a híres normann és izlandi vikingek. Ekkorra természetesen már régen elvesztették keresztény vallásukat, és pogány vallásokat vettek fel.

W. M. H. Milner szerint “Benjámin azonosságának felismerése a normannokban az egyik legcsodálatosabb eleme az izraeliták britanniai történelmének.” (Az angliai normann inváziót követõen Angliába is jelentõs normann elemek telepedtek). Edward Hine – egy másik úttörõje az elveszett törzsekkel foglalkozó történelemnek – pedig ezt mondja: “Meggyõzõdésünk, hogy a normannok azonosak a benjáminitákkal.”

Láthatóan mindazok, akik jártasak a nemzetek azonosításának témakörében, és a rájuk vonatkozó próféciákban, legyenek azok az Isten Gyülekezetein belül vagy azon kívül – mint az a számos történész vagy más felekezet, amelyek szintén ismerik a törzsek azonosságát –, egységesen megegyeznek abban, hogy a normannok Benjámin törzsének a leszármazottai. Yair Davidy, az Izraelben élõ zsidó származású történész, és az elveszett törzsek egyik legnevezetesebb mai kutatója és szakértõje, a The Tribes (A Törzsek) címû nagysikerû és részletes levezetést nyújtó könyvében a következõket írja Benjáminnal kapcsolatban:

“A normannok és a saxonok [angolszászoknak] egy tõrõl erednek [Mindkét népesség Izrael fiai, egy anyától, Rákheltõl], amit már Juliánus is felismert… A normannok mindig is különálló népcsoportot képeztek, amelynek volt egy sajátos és jellegzetes vonásokat – Benjámin vonásait – viselõ magja.”

“I.sz. 860-ban a Rollo vezetése alatt kalandozó vikingek letelepedési engedélyt kaptak a francia királytól, és annak a területnek máig is Normandia a neve. [A kanadai Quebec tartományba letelepült “franciák” döntõ többsége normandiai, azaz benjáminita volt] Dudo a Normann (i.sz.960 körül) kijelentette, hogy õk azoknak a Daanoknak (a dánoknak, illetve Dán törzsének) a rokonai, akik az õsi idõkben Görögországban élõ daanoktól származnak, míg õk maguk [a normannok] Dáciából valók, s onnan vándoroltak tovább északra.

“Kanada: Brit és francia telepesek által alapult meg… a francia nyelvû lakosság legnagyobb része azonban Franciaország Normandia és Britannia nevû tartományaiból telepedett át …”

“A normannok szimbóluma a farkas volt, csakúgy, mint a gótok között élõ szakae-dáciaiaknak, és pontosan ez volt a törzsi jelvénye Benjámin törzsének is. Említésre méltó, hogy Godfroi de Bouillon (i.sz. 1099) Jeruzsálem keresztes királya magát Benjámin törzsétõl származtatta. Eszerint a Franciaországban élõ normannoknak még XI. században is volt ismeretük arról, hogy õk Benjámin utódai!”

“a mai Izrael államban lakó zsidóság nagy része Júdától és kis részben pedig Benjámintól származik, de minden jel arra mutat, hogy a normannok nagy részét is elsõsorban Benjámin utódai teszik ki, és talán még Júdának egy elenyészõ töredéke. A normannok tehát elsõsorban Benjámintól származnak, és hozzájuk tartoznak még a franciaországi Normandiába betelepedett normann törzsek mellett a már korábban is ott lakó NAMNETTOK (naámiták), akik valószínûleg Benjámin unokájától, Naámántól örökölték nevüket (1Krón.8:4).” – Yair Davidy The Tribes (A Törzsek), 232-233; 235; 435. oldalak.

Ez utóbbi idézetbõl látható, egy kisebb benjáminita töredék már jelen volt a francia Normandia területén a normann invázió elõtt is, akik valószínûleg még Rúbennel vándorolva kerültek oda jóval korábban.

Davidy megjegyzi még, hogy a benjáminita normann inváziót követõen, a betelepedett normannok néhány nemzedék után keveredtek az ottani bretonokkal, és hûséget esküdtek a francia királynak. Idõközben elvesztették skandináv nyelvüket, korábbi vallásukat és kultúrájuk nagy részét, és nemzeti kisebbségként éltek Franciaország észak-nyugati partjain, amely területek neve a mai napig is Normandia és Britannia. I.sz. 1066-ban pedig a normannok Hódító Vilmos vezetése alatt Angliában is megvetették a lábukat, ahol ezután erõs benjáminita beütés került az angol (efraimita) arisztokrácia vérébe. A normannok történelme végig magán viseli Benjámin bizonyos jellegzetességeit. Amikor Hódító Vilmos megindította a normann inváziót Angliába, zászlóikat a jól ismert normann szimbólum, Benjámin törzsi jele, a farkas díszítette (v.ö. 1Móz. 49:27; 4Móz. 2:2).

Rákhel siratja fiait

A Biblia számos próféciája kettõs jelentésû, és bizonyos próféciák beteljesedésének vettek olyan eseményeket is, amelyeknek még egyértelmûen hátra van a végsõ és legfõbb beteljesedésük. Ilyen pl. a Keresztelõ Jánosra vonatkoztatott prófécia, amely csak elõjele volt a majd még eljövendõ Illés megjelenésének. Hasonlóan, egy ószövetségi prófécia beteljesedésének tartották a Máté 2:17-18-ban leírt eseményeket, a Heródes által elpusztított betlehemi fiúgyermekekre vonatkozóan. Ha azonban az eredeti prófécia szövegkörnyezetét megvizsgáljuk, abból tisztán kivehetõ, hogy annak végleges és abszolút beteljesedése a nagy nyomorúság idején, illetve annak végén fog megtörténni.

Jeremiás 31:15 Így szól az Úr: >>Hang hallatszik Rámában, gyászének, keserves sírás: Ráhel siratja fiait; nem akar megvigasztalódni fiai miatt, mert nincsenek többé.<<

Jeremiás a 30. fejezettel kezdve egy próféciasorozatban vázolja a nagy nyomorúságot elszenvedõ Izrael és Júda megmentését, végleges hazatérésüket a fogságból, és visszaállításukat Isten népeként. Ezeket vigasztaló próféciáknak is nevezik, ugyanis Izrael helyreállítását vázolják. A 31. fejezet ezzel kezdõdik: “Abban az idõben – mondja az Úr – Istene leszek Izrael minden nemzetségének (törzsének), õk pedig az én népem lesznek.” Ez a teljes helyreállítást bemutató fejezet határozottan a jövõt vázolja, vagyis olyan eseményeket, amelyek máig nem teljesedtek be. A fiait sirató Rákhel valójában itt vigasztalást kap, elõször felidézve fiainak – akkorra már elmúlt – konokságát és hatalmas büntetését, majd bemutatja az irgalmat, amelyben részesülnek. Rákhel tehát itt vigasztalva van, mert siratott fiainak maradékai visszatérnek rabságukból a földjükre: “Kíméld hangodat a sírástól …visszatérnek majd az ellenség földjérõl. Van reménysége utódaidnak – mondja az Úr –: visszatérnek majd fiaid határukba.” (Jer. 31:16-17). A prófécia itt egyébként Izrael vezetõ törzsét, Efraimot, Józsefnek, Benjámin testvérének fiát említi meg, akit maga Isten is drága fiának nevez (Jer. 31:20). Ez azt jelenti, hogy az elkövetkezõ nagy nyomorúságban (Jer. 30:7; v.ö. Hós. 5:8-15) Rákhel fiai, József két nemzete és valószínûleg Benjámin is, csaknem a teljes kipusztulás határára jutnak, s amiatt Rákhel szimbolikusan siratja fiait, de Isten vigasztalást nyújt számára azáltal, hogy fiainak maradékát megmenti és hazavezeti. A Jeremiás 31:23-34 versei már Izraelnek saját olajfájukba való visszaoltására, és az eredetileg nekik szánt Újszövetség elnyerésére mutatnak.

Benjámin sajátosságai

Csakúgy, mint a többi törzs esetében, Benjámin szintén számos látható jegyét megõrizte õsi héber eredetének. Mint már láttuk, a farkas emblémát végig megõrizték a történelem folyamán. Érdekes módon a kanadai Quebec tartomány mottóját Benjámin harci kiáltásával lehet kapcsolatba hozni. E. W. Bullinger a Companion Bible-ben a következõ megjegyzést teszi a Hóseás 5:8 verséhez: A “fújjátok meg a kürtöt Gibeában, a tárogatót Rámában; rivalgjatok Beth-Avenben: Utánad Benjámin” utolsó mondata egy harci kiáltás. Az utánadként fordított héber szó “akhar”, amelynek a Strongs Konkordancia szerinti jelentése: valami mögött, háta mögött. Vagyis a harci kiáltás pontosabb magyar jelentése: Nézz magad mögé! Quebec mottója pedig: Je me souviens, vagyis emlékszem, visszatekintek.

Természetesen Quebec tartomány nem minden lakosa benjáminita, mellettük ott vannak még Rúben, Dán és Simeon bizonyos elemei, és további nagy számú nem izraelita bevándorló is.

Yair Davidy a The Tribes címû könyvében megjegyzi, hogy az izraelita törzsek leosztásai hozzávetõleg elég pontosan megõrizték az eredeti törzsi leosztás formáját úgy a szkíták földjén a vándorlások idején, mint a mai lakhelyeiken. Benjámin eredeti területét Efraim, Júda és Dán törzse övezte körül, Rúben pedig a Jordán folyó túloldalán lakott. Egyébként Benjámin nemegyszer szembekerült, illetve szembeszállt, akár harcok árán is a többi törzzsel, saját érdekeit szolgálva. Ennek mai megfelelõje a rendkívül erõs quebeci függetlenségi mozgalom.

A normannok történelmét – a saját, korai kalandozó háborúiktól (marakodó farkas) eltekintve – a Benjáminnak adott törzsi ígéretek jellemezték, mint a “biztonságban lakozott”, hiszen még a világháborúk borzalmai is elkerülték õket. Emellett rendkívül magas életszínvonalnak örvendenek, valóban elmondható, hogy “Isten vállain nyugszanak”.

Még egy utolsó jellemvonásként: Norvégia az össz nemzeti jövedelmének 0.8 százalékát fordítja nemzetközi segélyekre, ezzel világelsõ, megelõzve az összes más, gazdaságilag fejlett országot. Emellett számos fejlõdõ ország fordul Norvégiához közbenjárásért, az elõforduló politikai és nemzeti krízisek esetén. Ez pedig részleges, e korban megnyilvánult beteljesedése Benjámin pátriárka egy fiaira vonatkozó próféciájának:

Benjámin Testamentuma 2:25 És nem neveznek engem többé ragadozó farkasnak marakodásaitok miatt, hanem az Úr munkásának, aki ételt oszt majd azok számára, akik a jót cselekszik.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategória

%d blogger ezt kedveli: