Szerző: andrelowoa | október 12, 2009

XXVI. KÜLÖNBSÉGTÉTEL AZ ÉTELEK KÖZÖTT

Nemcsak a nép körében, hanem a gyülekezetek tanítói közt is általános volt az a meggyőződés, hogy az ételek közti különbségtétel és hasonló emberi eredetű kegyes szokások hasznos cselekedetek, érdemessé tesznek a kegyelemre és elégtételt adnak a bűnökért. Hogy valóban így gondolkodott a világ, ez abból is látszik, hogy napról-napra új szertartásokat és rendeket, új ünnepeket és bőjti időket hoztak szokásba; a templomokban pedig úgy követelték ezeket a dolgokat az egyház tanítói, mint Istennek a kegyelem kiérdemléséhez elengedhetetlen tiszteletét, és nagy hévvel igyekeztek megrémíteni az emberek lelkiismeretét, hogy azokból valamit el ne mulasszanak. Ennek a hagyományokról vallott meggyőződésnek nagyon sok káros következménye volt az egyházban.

Először is: elhomályosult a kegyelem és a hitből megigazulás tanítása. Pedig ez az evangélium lényege! Ennek kell leginkább meglennie, a legelső helyen állania az egyházban, hogy Krisztus érdemét igazán megismerhessük, – és magasan fölébe kerüljön a cselekedeteknek és minden másfajta kegyes cselekményeknek az a hit, amely Krisztusért bízik a bűnök bocsánatában. A trövényt és emberi eredetű hagyományt félretéve, Pál is azért foglalkozik olyan sokat ezzel a tanítással, hogy megmutassa: a keresztyén értelemben vett igazság egészen más valami, mint az ilyen cselekedetek, – tudniillik az a hit, amely bizonyos a Krisztusban kapott kegyelemről. Pálnak ezt a tanítását azonban csaknem teljesen háttérbe szorította az egyházi hagyomány; magával hozta azt a nézetet, hogy ételek közti különbségtétellel és hasonló kegyes cselekedetekkel kell érdemessé válnunk a kegyelemre és megigazulásra. A bűnbánattal kapcsolatban egy szót sem ejtettek a hitről, csak ezeket az elégtétel-szerző cselekedeteket magasztalták; azt gondolták, egyedül ezekből áll a bűnbánat.

Másodszor: elhomályosították ezek a hagyományos szokások Isten parancsolatait is; mert a hyagyományt sokkal többre becsülték Isten parancsolatainál. Az egész keresztyénség semmi más – gondolták -, mint bizonyos ünnepek, kegyes szokkások, bőjti idők és öltözékek szigorú megtartása. Az ilyen hagyományos szokások kapták meg a “lelki élet” és “tökéletes lét” kitüntető nevét. Eközben minden dicséret nélkül maradtak Istennek hivatásunkra vonatkozó parancsolatai; közelebbről az, hogy a családfő felnevelte gyermekét, az anya gyermeket szült s a fejedelem kormányozta az országot. Ezeket csak evilági és tökéletlen dolgoknak tartották, sokkalta alacsonyabbrendűeknek az előbbi szemképráztató, hagyományos szokásoknál. Ez a tévelygés súlyos lelkiismereti gyötrelmeket okozott a kegyes embereknek. Bánkódtak, hogy olyan tökéletlen életformában élnek, mint a házasélet, hivatalviselés vagy más világi foglalkozás. Csodálták a szerzeteseket és hasonlókat, abban a téves hitben, hogy azok életmódja kedvesebb Istennek.

Harmadszor: nagy veszedelmet hozott a hagyomány a lelkiismeretre is. Minden hagyományt lehetetlen volt megtartani. Az emberek, mégis azt gondolták, hogy ezek a szokások elengedhetetlen részei Isten tiszteletenek. Gerson azt írja: sokan estek kétségbe és egyesek még öngyilkossá is lettek azért, mert azt látták, hogya hagyomány követeléseinek nem tudnak eleget tenni, a hitből származó igazság és a kegyelem vigasztalása felől viszont semmit sem hallottak. Igaz ugyan, hogy a sum misták és hittudósok a hagyomány összegyűjtése közben igyekeztek bizonyos könnyítésekre, hogya lelkiismeret terhét kisebbé tegyék; mégsem szabadították fel eléggé a lelkiismeretet, sőt olykor még inkább megkötözték. A hagyományok számbavétele viszont annyira igénybe vette a teológiai iskolákat és az igehirdetést, hogy nem maradt idejük a Szentírással foglalkozni és üdvösebb tanítást keresni: a hitről, a keresztről, a reménységről, a világi dolgok értékéről és a lelkiismeretnek nehéz próbatételekben való vigasztalásáról. Gerson, meg néhány más hittudós erősen panaszkodott is: ezek a hagyomány körüli civódások akadályozzák őket abban, hogya tanítás értékesebb részével foglalkozzanak. Augustinus szintén tiltakozik a lelkiismeretnek ilyesfajta rendszabályokkal való megterhelése ellen, és bölcsen figyelmezteti Januariust: jegyezze meg, hogy azok megtartása – mint mondja – közömbös dolog.

A mieinkre tehát nem szabad úgy nézni, hogy csak megIgondolatlanságból vagy a püspökök iránt érzett gyűlöletből nyúltak hozzá ehhez a kérdéshez, – ahogyan egyesek hazug módon gyanúsítják őket. Igen nagy szükség volt arra, hogy figyelmeztessék a gyülekezeteket azokra a tévelygésekre, amelyek a hagyomány helytelen értelmezéséből származtak. Mert az evangélium megkívánja, hogy az egyházban a kegyelemről és hitbeli igazságról szóló tanítással sokat foglalkozzanak. Ezt viszont lehetetlen megérteni, ha valaki úgy gondolkodik, hogy magaválasztotta szabályok megtartása útján érdemessé válhatik a kegyelemre.

Ezért tanították hát (a mieink), hogy emberi hagyományok megtartásával sem a kegyelemre érdemessé lenni, sem bűneinkért elégtételt adni nem tudunk. Az ilyesféle szokásokat nem kell tehát Isten elengedhetetlen tiszteletének tartanunk. Felsorolják a bizonyító helyeket a Szentírásból. Máté evangéliumának 15. fejezete (3 kk v.) szerint Krisztus menti az apostolokat, akik nem tartották meg a hagyományos szokást; pedig világos volt, hogy az közömbös, és rokon dolog a törvényben előírt mosakodásokkal. Ezt mondja: Hiába tisztelnek engem emberek rendeléseivel (Mt 15,9). Hiábavaló tiszteletet tehát nem követel! Kevéssel utóbb pedig hozzáteszi: “Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy” (Mt 15,] 1). Hasonlóképpen Rm 14,17: “Az Isten országa nem evés, nem ivás”. Kol 2,16: “Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért vagy ivásért avagy ünnep vagy újhold vagy szombat dolgában.” CseIekedetek könyve 15. fejezetében Péter azt mondja: “Mit kísértitek az istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, amelyet sem atyáink, sem mi el nem hordozhatunk. Sőt inkább az Úr Jézus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is” (Csel 15,10-11). Péter itt megtiltja, hogy az emberek lelkiismeretét sokféle – akár mózesi, akár más – szertartással terheljék. A Timóteushoz írt első levél 4. része (1-3. v.) az ételek tilalmát gonosz lelkek tanításának mondja; mert ellenkezik az evangéliummal, hogy valaki ilyen cselekede teket rendeljen el vagy tegyen, akár azért, hogy ezzel legyünk érdemessé a kegyelemre, akár abban a meggyőződésben, hogy ilyesfajta kegyesség gyakorlás nélkül nincs keresztyén értelemben vett igazság.

Ellenfeleink itt azt vetik szemünkre, hogy a mieink – éppúgy, mint Jovinianus – ellenzik az önfegyelmezést és a “test” megöldöklését. A mieink írásaiban azonban egészen más található! A keresztről mindenkor azt tanították, hogy a keresztyéneknek el kell tűrniök a megpróbáltatásokat. A “testnek” igazi, komoly képmutatás nélküli megöldöklése ez: különféle megpróbáltatásokat szenvedni és együtt feszíttetni meg a Krisztussal.

Tanítják ezenfelül még ezt is: minden keresztyénnek azért kell gyakorolnia és fékentartania magát teste megfegyelmezésével, teste gyakorlásával és fáradságos munkával, hogy se jólét, se tétlenség ne ingerelje vétkezésre; nem pedig azért, hogy az ilyen gyakorlat útján akarjunk érdemessé lenni a bűnbocsánatra és elégtételt adni a bűnökért. A testnek ezt a megfegyelmezését nemcsak néhány, arra kijelölt napon, hanem minden időben keményen folytatni kell. Krisztus azt parancsolja: “Vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak miatta” (Lk 21,34). Továbbá: a gonosz: lelkeknek ez a fajtája “semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és bőjtöléssel” (Mk 9,29). Pál ezt mondja: sanyargatom testemet és szolgává teszem” (1 Kor 9,27). Világosan rámutat: megsanyargatja testét, de nem azért, hogy ezzel az önfegyelmezéssel tegye érdemessé magát a bűnbocsánatra, hanem hogy teste a hatalmában legyen, alkalmassá váljék a lelki életre és hivatásbeli kötelességének betöltésére. Tehát nem a bőjtöt magát ítéljük el, hanem azokat a hagyományos szokásokat, amelyek bizonyos napokat és bizonyos ételeket – a lelkiismeret sérelmére – oly módon követelnek meg, mintha az ilyesfajta cselekedetek Isten tiszteletéhez szükségesek lennének.

Ennek ellenére megtartják nálunk a legtöbb olyan hagyományt, amely alkalmas arra, hogy az egyházban rend legyen: így a lekciók rendjét a misében, az ünnepeket stb. De egyúttal figyelmeztetik az embereket, hogy az ilyen külső kegyességgyakorlás nem tesz igazzá Isten színe előtt, és nem szabad bűnül felróni, ha valaki ilyen dolgokban – mások megbotránkoztatása nélkül – valamit elmulaszt. Ez a szabadság az emberi eredetű egyházi szokások tekintetében nem volt ismeretlen az egyházi atyáknál sem. Keleten más időben tartották a húsvétot, mint Rómában. Amikor a rómaiak ezért a különbségért a Keletet szakadással vádolták, akkor mások megintették őket, hogy az ilyen szokásoknak nem kell mindenütt egyformáknak lenniük. Irenaeus is azt mondja: “A bőjt különbözősége nem bontja meg a hit egyezését”. A XII. szakaszban Gergely pápa kijelenti, hogy az ilyen különbség nem sérti az egyház egységét. A Historia Tripartita 9. könyvében számos példát találunk összegyűjtve eltérő egyházi szokásokra, s mellettük ez az idézet áll : “Az apostoloknak nem arra volt gondjuk, hogy ünnepnapokról rendelkezzenek, hanem hogy az igaz életfolyást és istenfélelmet hirdessék.”


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt szereti: