Szerző: andrelowoa | október 28, 2009

Katolikus dogmatika – Istenség és emberség viszonya Jézus Krisztusban

ISTENSÉG és EMBERSÉG VISZONYA Jézus Krisztusban

A dogmatörténeti fejezetben láttuk, hogy milyen hosszú idôre és mennyi szellemi küzdelemre volt szükség, míg Egyházunk a kinyilatkoztatás forrásaiból kielemezte és a görög filozófia nyelvén megfogalmazta, hogy mit jelent Jézus istensége és embersége, és hogy ez a két elem milyen viszonyban van egymással. Ennek a dogmafejlôdésnek fôbb állomásai a keresztény ókor zsinatai voltak, különösen az I. niceai, az efezusi és a kalcedoni zsinat. A középkori zsinatok (pl. a IV. lateráni zsinat 1215-ben, a II. lioni zsinat 1274-ben, a firenzei zsinat 1439-ben) krisztológiai kijelentései nem mondtak újat, csak a ,,klasszikussá” vált kalcedoni formulát ismételték meg. Ugyanezt látjuk a II. vatikáni zsinat dokumentumaiban.

Az utóbbiak közül ezekben találhatók krisztológiai kijelentések: Dogmatikai konstitúció az Egyházról (3; 7; 52), Dogmatikai konstitúció a kinyilatkoztatásról (2-3), Pasztorális konstitúció az Egyházról a mai világban (22), Határozat a keresztény egységtörekvésrôl (12), Határozat a püspökök pásztori tisztségérôl az Egyházban (1), Határozat az Egyház missziós tevékenységérôl (3).
A kalcedoni zsinat formulája igy hangzik: ,,A szentatyák nyomdokait követve mindnyájan egy szívvel-szájjal valljuk és tanítjuk ugyanazt a Fiút a mi Urunk Jézust, aki teljes az istenségben és teljes az emberségben, igaz Isten és igaz ember, eszes lélekkel és testtel; az Atyával azonos lényegű istensége szerint, velünk azonos lényegű embersége szerint, hozzánk mindenben hasonló, kivéve a bűnt; az idôk elôtt az Atyától született istensége szerint, az idôk teljességében azonban érettünk és a mi üdvösségünkért az Isten-anya Szűz Máriától embersége szerint; egy és ugyanaz a Krisztus, egyszülött Fiú, akit vallani kell két természetben össze nem elegyítve (aszünkhütósz), változhatatlanul (atreptósz), meg nem osztva (adiairetósz) és szétválaszthatatlanul (akhórisztósz), meg nem szüntetvén a természetek különbözôségét az egyesítés (henószisz) miatt, hanem ellenkezôleg fönntartva mindkét természetnek sajátosságát amint egy személyben (proszópon) és egy hüposztasziszban egyesülnek, nem két személybe (proszópon) válnak vagy szakadoznak szét” (DS 301-802).

Az efezusi zsinat is használta már az egység (henószisz), a hüposztaszisz és a két természet (phüszisz) kifejezéseket. (lásd 52. §. 2.3/b)).
A zsinati döntések alapján a személyes egységrôl (unio hypostatica, lásd 52. §. 2.3.) ezeket a tételeket állítjuk:

1. Jézusban az IGE tölti be a SZEMÉLY szerepét

Jézus Krisztus istenségét és emberségét egyetlen személy, az Ige személye birtokolja.

Tételünket így is fogalmazhatjuk: Jézus Krisztus nem két valaki, hanem egy valaki, egy személy, mégpedig a második isteni személy. Ami Jézusban kettô, nevezetesen istensége és embersége, isteni és emberi természete, az nem teszi ôt két valakivé, mert a kettôt az Ige személye egy valakivé egyesíti.

1. A Biblia ugyanis ugyanazt a názáreti Jézust mondja valóságos Istennek és valóságos embernek. Ugyanarról a valakirôl mond el hol isteni, hol emberi tulajdonságokat. Ez nem magyarázható másképp, csak úgy, hogy egy valakirôl van szó, aki egyformán birtokosa mind az isteni, mind az emberi tulajdonságoknak és alanya az isteni és emberi tevékenységeknek. A tulajdonságok és cselekvések végsô alanya a filozófia szerint mindig a ,,hüposztaszisz”, amit az értelmes lényeknél (angyal, ember) személynek (görögül: proszópon; latinul: persona) mondanak.

A Biblia ugyanarról állítja, hogy pólyákba takarva feküdt a jászolban, akit az angyal a Magasságbeli Fiának hirdetett. Ugyanô megkeresztelkedett a Jordánban, mint más emberek, de közben a mennyei szózat az Atya kedvelt Fiának nevezte. Megéhezett a pusztában mint ember, de angyalok szolgáltak neki mint Istennek. Elfáradva elszenderedett a Genezáreti tavon mint ember, felébresztve parancsolt a viharnak mint Isten. Emberként gyötrôdött és verítékezett a Getszemáni kertben, azután Istenként terítette a földre egyetlen szavával a katonákat. Emberként temették a sírba, isteni erejével támadt fel belôle.

Nagyon jellemzôk továbbá az ilyen kijelentések: ,,Senki sem ment föl a mennybe, csak, aki alászállt a mennybôl: az Emberfia, (aki a mennyben van)” (Jn 3,13); ,,…az élet szerzôjét pedig megöltétek” (ApCsel 3,15); ,,… test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten” (Róm 9,5).

2. Hogy Jézus Krisztus egyetlen személye az Ige személye, azt legvilágosabban Szent János prológusának kijelentésébôl lehet levezetni: ,,Az Ige testté lett” (Jn 1,14).

Itt ugyanis a) kifejezetten az Ige megtestesülésérôl olvasunk. — b) Ezt nem lehet a nesztoriánusok módjára pusztán morális (tehát nem ontológiai jellegű) kapcsolatra magyarázni. Jóbarátok kapcsolatáról vagy Istennek a megigazult ember lelkével való kapcsolatáról ugyanis nem szoktunk így beszélni: Péter Jánossá lett; Isten Szűz Máriává lett. — c) Olyan ontológiai változás sem jöhet szóba, amelyben Isten adta volna fel személyiségét és szószerint emberré, vagyis emberi személyiséggé változott volna át; vagy pedig az isteni és emberi személyiségbôl mint két összetevôbôl egy egészen új fajta személy keletkezett volna. Mindezek ugyanis változást tételeznek fel Istenben, aki lényege és személye szerint változatlan.

Mint a dogmatörténetben láttuk, az efezusi és a kalcedoni zsinatok szakkifejezéseit hosszas keresgélés és sok vitatkozás elôzte meg. Ezért egyes korábbi atyák véleménye mérlegelésénél sohasem a szavakból kell kiindulni, hanem abból, hogy a kérdéses szót milyen értelemben használja az illetô. Jó példa erre a ,,phüszisz” kifejezés, amelyet némelyik szerzô nem a zsinatok értelmezése szerint való természet jelentéssel használ, hanem a hüposztasziszt jelzi vele. Ez még Alexandriai Szent Cirill korábbi írásaiban is így olvasható [25b].
3. Századunk teológiája felvetette a kérdést: helyes-e, ha az Ige hüposztaszisza és Jézus embersége viszonyát az újkalcedoniak elgondolása (52. §. 2. 4, 6) szerint értelmezzük? (Vö. 59. §.)

2. EGY SZEMÉLYBEN KÉT TERMÉSZET

A kalcedoni zsinat dogmaként mondta ki, hogy Jézusban a személyes egység nem szünteti meg az isteni és az emberi természet kettôsségét.
A zsinat atyái a monofizitákkal szemben ezt ugyanúgy bizonyították a Bibliából, mint az efezusi atyák Jézus egyetlen személyét a nesztoriánusokkal szemben: itt is a tulajdonságok kicserélhetôségére (communicatio idiomatum) hivatkoztak. Hiszen ebbôl nemcsak az következik, hogy a tulajdonságok végsô alanya (principium agendi quod) azonos, hanem az is, hogy közelebbi alanyuk (principium agendi quo) nem azonos. Mert ha az utóbbi is azonos lenne, akkor nem mondhatnánk kétféle tulajdonság-sorozatot vagy cselekvés-sorozatot ugyanarról a Jézusról, hanem csak egyfélét: vagy csak isteni, vagy csak emberi tulajdonságokat. Ha a monofizitáknak lenne igazuk, akkor Jézus nem éhezett volna meg, nem fáradt volna el, nem szenvedett volna kínhalált valójában, csak látszat szerint, hiszen ezek az isteni természettel összeférhetetlenek.

Legkorábban Tertullianus ismerte fel ezt az igazságot, de kezdetleges terminológiája szerint két természet helyett két létállapotról (status) beszélt.

A monofiziták elleni érvelés a Jn 1,14-re is hivatkozott: a) Ha Jézusban az emberség megszűnt volna, akkor a mostani fogalmazásnak fordítottja volna a prológusban: a test Igévé lett. Nem következhetett be tehát olyan jelenség, mint amikor Kánában a víz megszűnt víz lenni és borrá változott. Ez ellen a felfogás ellen irányul a zsinat kifejezése: változhatatlanul (atreptósz). — b) Nem keletkezhetett az egység az isteni és emberi természet elegyítésébôl, (ahogy az ital-keverékek készülnek), vagy olyan összetételébôl, ahogy az ember testbôl és lélekbôl van összetéve. Az elegyítésben ugyanis az isteni természetben változásnak kellene bekövetkeznie, a test-lélek hasonlat esetén pedig metafizikai összetettség keletkezne Istenben, ami ellene mond Isten egyszerűsége dogmájának. — Ezek ellen a hasonlatok ellen irányul a zsinat kifejezése: össze nem elegyítve (aszünchütósz).

Néhány 17. századi protestáns és késôbbi anglikán hittudós a Fil 2,7-nek ezt a kifejezését: ,,kiüresítette magát” úgy értelmezték, mintha Krisztus a megtestesüléskor földi idejére önként lemondott volna isteni természetérôl. Ez azonban szintén ellene mond Isten változhatatlanságának. — Mit kell tehát tartanunk errôl a kifejezésrôl? Csak annyit, hogy isteni természete kifelé való megnyilvánulásairól mondott le, istenségét az emberség álruhája alá rejtette. Néha azonban érvényesítette, például csodatételei alkalmával, de mindig a testén, ill. emberi természetén keresztül, különben megszűnt volna a lényegi egység, megszűnt volna az Ige belemerültsége az emberi létbe.

3. Két akarat és kétféle tevékenység

Nemcsak két természet van Jézusban, hanem két akarat és kétféle tevékenység is.

Ezt a dogmát a III. konstantinápolyi zsinat (680) mondotta ki a monoteléták ellen (DS 550-559).

1. Krisztus isteni akarata szükségképpen megvan, hiszen Istenben az akarat azonos a változatlan lényeggel. Emberi akaratára pedig olyan tettei mutatnak, amelyeket Isten nem gyakorolhat, csak ember: engedelmes, alázatos, csodálkozik, kérdezôsködik, engesztel stb.

Az akarat szót a köznyelv kétféle értelemben szokta használni.
a) Akaratnak mondjuk lelkünknek azt a képességét (potentia), amelyen keresztül a személy kifelé hat, cselekszik, ill. a cselekvést megelôzôleg döntést, elhatározást szül (a latin filozófiai szaknyelv ezt voluntas-nak vagy facultas volendi-nek mondja, a görög pedig thelészisz-nek vagy theléma phüszikon-nak). Ez a képesség mindig az ember természetének megfelelôen nyilatkozik meg, mert abba van belegyökerezve (ezt jelzi a görög szakkifejezés is). Éppen ezért annyi ilyennek kell lenni, ahány a természet, Krisztusban tehát kettônek.

b) Ezzel a ,,képességgel” szemben akaratról beszélünk nem egyszer olyan esetben is, amikor ,,tevékenységrôl”, akarásról, akarati döntésrôl, akarati állásfoglalásról kellene beszélni (a latin szakkifejezés: actus volendi, a görög pedig: bulészisz vagy theléma gnómikon). Minthogy pedig a cselekvések végsô alanya a személy (én döntök, én cselekszem, nem a természetem; elhatározásomért nem a természetem felelôs, hanem én vagyok), azért Krisztusban csak egy állásfoglalás, csak egy akarati elhatározás lehetséges. Amikor tehát szabad akarati döntésrôl van szó, isteni és emberi akarata a legteljesebb harmóniában találkozik egymással.

Jézus akaratának kettôsségét a Biblia is igazolja. Így imádkozik pl.: ,,…ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mt 26,39). Máskor ezt mondja: ,,Nem azért szálltam alá a mennybôl, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött” (Jn 6,38).
Ezek az idézetek látszólag a két akarat harmonikus együttműködése ellen szólnak. De csak látszólag, mert nem az akaratok döntései kerülnek itt szembe egymással, hanem az akarati döntéseket megelôzô érzések, az emberi természetnek érzelmi megnyilvánulásai (skolasztikus nyelven: passiones animae); ezek borzadtak vissza a szenvedés vállalásától, ezeket jelzi Jézus ,,az én akaratom” kifejezéssel. Hogy viszont akarati döntése mennyire összhangban van az isteni elhatározással, azt éppen ezek a szavak mutatják: ,,ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te”.

2. Legfeljebb azt lehet kérdezni, hogy, Jézus érzelmi világa hogyan kerülhetett szembe az isteni akarattal, hiszen Jézusban nem volt meg az áteredô bűn és annak következménye, a concupiscentia, tehát tökéletes harmóniának kellett lennie lelke legmélyén is. Kétféle válasz kínálkozik erre a kérdésre: a) A szembekerülés nem Jézus természetébôl következett. A spontán, szándéktalan és ezért bűntelen irtózások és tiltakozások mégis megvoltak benne, mert ezek elviselését is magára vállalta. Át akarta érezni azt a rettegést és lelki gyötrelmet, amit még Isten választottai, az isteni akaratra egészen ráhangolt nagy szentek is szoktak néha érezni. Az utóbbiak az áteredô bűn következményeként, Jézus pedig önként vállalt szolidaritásból. — b) Egyes hittudósok úgy vélik, hogy a concupiscentia-tól való mentesség az ôsbűn elôtt sem jelentette az ösztönök és biológiai adottságok lefokozósát, hanem csak annyit, hogy ezek teljesen engedelmeskednek a szabad személyes döntésnek, sôt már a döntés elôtt is hiányzik belôlük a szenvedélyjellegű eltorzulás. Az utóbbinak következtében a személy a döntésbe bele tudja vinni a maga egész egyéniségét.

4. Mikortól meddig tart a személyes egység?

Milyen viszonyban van egymással Jézus istensége és embersége idôbelileg? Mikor vette magára az Ige az emberséget és meddig tart a két természetnek egy személyben való egysége?

1. Origenész és követôi Platón nyomán minden emberi lélek préegzisztenciáját tanították. Eszerint lelkünk öröktôl fogva Istennél idôzött, és csak büntetésbôl került volna bele az emberi testbe. Jézus lelke is öröktôl fogva egy volt az Igével, de ô nem büntetésbôl, hanem velünk vállalt szolidaritásból vette magára testünket, hogy halálával értünk az Atyát kiengesztelje. 543-ban egy konstantinápolyi részleges zsinat (amelynek határozatait Vigilius pápa megerôsítette) az origenisták préegzisztenciánizmusát elvetette, és ezzel bennfoglalólag eretnekségnek minôsítette most említett krisztológiai nézetüket (DS 403).

Dogma tehát, hogy az Ige az emberi természetet annak fogantatása pillanatában vette magára.

Az atyák ezt a tételt Szent Pál kijelentésére hivatkozva vallották: ,,Amikor elérkezett az idôk teljessége, az Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4). Eszerint a Fiú elküldése egybeesik emberi születésével, ill, fogantatásával. Így értelmezik az Apostoli Hitvallás szavai is: ,,Ki fogantaték Szentlélektôl, születék Szűz Máriától”.

2. Az origenisták úgy vélték, hogy Isten a világ végén megsemmisíti Jézus emberségét. Mások szerint csak a testét. Ezek ellen az elképzelések ellen használta a kalcedoni zsinat az elválaszthatatlanul (akhórisztósz) kifejezést.

Dogma tehát az is, hogy a személyes egység (unio hypostatica) soha meg nem szűnik, örökké tart.

A Niceai Hitvallás az origenisták ellen az angyali üdvözlet szavait idézte ,,országának nem lesz vége” (Lk 1,33). A szentatyák egyéb szentírási helyekre is hivatkoztak: ,,Ô viszont örökre megmarad, s így papsága örökké tart” (Zsid 7,24). ,,Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8).

3. Felvetôdhet a kérdés, hogy nem szakadt-e meg a személyes egység Jézus halálakor?
A hittudósok nemmel válaszolnak, és azt tanítják, hogy bár a halál beálltakor Jézus teste és lelke elvált egymástól, külön-külön mindkettô bekapcsolva maradt az Ige személyiségébe. Hivatalos egyházi döntés nincs e tekintetben, de a szaktudások szerint ez is logikusan következik a kalcedoni zsinat kifejezésébôl: szétválaszthatatlanul.

Nem mond-e ellene ennek a következtetésnek Jézus felkiáltása: ,,Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” (Mt 27,46)? Egyes magyarázók szerint a jézusi felkiáltás az ezekkel a szavakkal kezdôdô és most teljesedésbe ment messiási zsoltár idézése volna. Mások szerint az történt, hogy Jézus magára vette és embersége átélte azt a rettenetes lelki gyötrelmet, amikor úgy érzi valaki, hogy Isten ôt elhagyta, levette róla a kezét.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt szereti: