Szerző: andrelowoa | november 1, 2009

Katolikus dogmatika – A holtak feltámadása

FELTÁMADÁSRÓL

1. A feltámadás ténye

1. A BIBLIA TANÚSÁGA

Jahve napjának eljövetelét az ószövetségi könyvek általában nem hozzák kapcsolatba a holtak feltámadásával. Amíg Isten ítélkezését nem a történelem lezárásának tekintették (vö. 121. §. 1. pont), nem beszéltek a feltámadásról, sôt egy ideig még azután sem. Mindössze annyit tudtak ebben az idôben, hogy Isten képes életre kelteni a megholtakat. Ezt mutatják Isten kiváltságos embereinek halottámasztásai (Illés: 1Kir 17,17-24; Elizeus: 2Kir 4,20.32-37; 13,20-21), továbbá a nép felemelkedésének a halottak feltámasztása képében történô ábrázolása (Oz 6,2-3; 13,14; Ez 37,1-14; Zsolt 85,7). Elsô ízben a bölcsességi irodalom korában találkozunk a mai értelemben vett feltámadással (Dán 12,1-3; Bölcs 4,20-5,14; 2Makk 7 több verse; 12,43-44). Ez a késôi ószövetségi hit szólal meg Lázár nôvérének Jézushoz intézett szavaiban: ,,Tudom, hogy feltámad, majd a feltámadáskor, az utolsó napon” (Jn 11,23-24). Ezzel a hittel szálltak szembe a szadduceusok, amikor tagadták a feltámadást (Mt 22,23; Mk 12,18 stb.).

Jézus néha úgy beszél, mintha csak az igazak támadnának fel. Például: ,,… az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat” (Lk 14,14); ,,Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen, s feltámasszam az utolsó napon” (Jn 6,40); ,,aki eszi az én testeimet …, feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54).
Máskor Krisztus kifejezetten hirdeti a gonoszok feltámadását is. Például: ,,egész tested a kárhozatra jusson” (Mt 5,29-30); ,,… két lábbal az örök tűzre kerülnöd” (Mt 18,8-9); ,,inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is” (Mt 10,28); ,,a sírokban mindnyájan meghallják…, és elôjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra” (Jn 5,28-29).

Az apostolok a szadduceusok és a pogányok ellenkezésével szembehelyezkedve hirdetik a feltámadást. Így Péter és János (ApCsel 4,2), Pál Athénben (ApCsel 17,18.32), a fôtanács elôtt (ApCsel 23,6-9), Félix helytartó (ApCsel 24,15), Fesztusz helytartó és Agrippa király jelenlétében (ApCsel 26,6.23), az elsô tesszaloniki levélben (4,13-16), a két korintusi levélben (1Kor 6,14; 15,12-56; 2Kor 4,14), a római levélben (6,5; 8,11), a filippi levélben (3,21) és a Timóteusnak írt második levélben (2,18). A Zsidóknak írt levél a feltámadást az alapvetô hittételek közé sorolja (6,2), ugyanezt írja Szent Pál a korintusiaknak (15,16-19).

Szent Pál elsôsorban a dicsôségre való feltámadásról beszél, hiszen nem a hittételt fejtegeti, hanem alkalmi buzdítást intéz a címzettekhez arról, hogy tartsanak ki a hitben, hogy ôk is részesüljenek a feltámadt Krisztus sorsában (pl. Róm 8,17; 1Kor 15; Gal 6,7-9; Fil 3,10-21). Athénben azonban és Félix helytartó elôtt kifejezetten vallja, hogy a gonoszok is fel fognak támadni, és ugyanezt közvetve is tanítja, valahányszor a végítéletre és annak kárhoztató következményeire utal (pl. Róm 2,15-16; 1Kor 6,2-3; 11,32; 2Kor 5,10; 2Tesz 1,6-10). A gonoszok feltámadását a Jelenések könyve is ismeri (pl. 1,7).

2. A SZENTHAGYOMÁNY TANÚSÁGA

Az ôsegyház számára a bôséges bibliai anyag megkönnyítette, hogy a szenthagyomány egyértelműleg tanítsa a jók és gonoszok világvégi feltámadását; bár itt is az igazak feltámadása van elôtérben. A feltámadásról beszélnek a temetôk és a temetés, továbbá az ember túlvilági sorsának elnevezései (pl. koimétérion, koimészisz, depositio, dormitio, elszenderedés, elszunnyadás, lefektetés, elalvás), valamint a temetkezési helyeken olvasható feliratok. Ugyanezt mutatják egyes ôsrégi ábrázolások: sírjából felkelô Lázár, Jób feltámadása (ez a kép Jób 19,25-27 szövegének félreértésébôl származik), a fônixmadár, a tavasszal új tollruhába öltözködô páva stb. Írott bizonyságot már az apostoli atyáknál olvasunk (Didaché, Római Kelemen, Polikárp) és az apologétáknál (Iustinus, Irenaeus, Tertullianus). Az utóbbiak a föltámadt testnek a régivel való azonosságát is említik Szent Pál nyomán. Külön művet (monográfiát) elsônek Athénagorász és Tertullianus írtak a feltámadásról.

Akárcsak Jézus és Szent Pál, a feltámadás szót a szenthagyomány egyes képviselôi néha csak a megdicsôültek feltámadására vonatkoztatják, holott egyéb kijelentéseik alapján kétségtelen, hogy vallják a kárhozottak feltámadását. Ezt a szóhasználatot a régieknél nem ritka szónokias, ún. emphatikus fogalmazás magyarázza: örök életnek igazában csak az üdvözültek élete mondható, mert ahhoz képest a kárhozottak örök élete nem igazi élet; így a kárhozottak feltámadása sem nevezhetô igazi feltámadásnak a dicsôségre való feltámadáshoz viszonyítva.

3. ÉRTELMI MEGFONTOLÁS

Már a szentatyák idejében értelmi megokolásokkal is találkozunk a feltámadást tagadók meggyôzésére. Ilyenek: a) A Biblia szerint az ember testbôl és lélekbôl összetett lény. Ennélfogva testünk feltámadása nélkül nem egész emberségünk részesülne az örökkévaló boldogságban vagy az örök kárhozatban. — b) A megváltás teljessége is szükségessé teszi, hogy az ne korlátozódjék az ember lelkére, hanem az egész ember, tehát a test számára is lehetôvé váljék a megdicsôülés. — c) Annál inkább, mert a Verbum megtestesülése óta Vele testi-lelki rokonságba kerültünk, tagjai lettünk Krisztus titokzatos Testének. Illô, hogy a tagok osztozzanak a feltámadt Fô dicsôségében (Róm 8,17). — d) Jó és gonosz cselekedeteink nem kizárólag lelkünknek tulajdoníthatók, hanem eszközként vagy cinkostársként testünk is részt vett azokban. Illô, hogy a tetteinkért járó jutalomból vagy büntetésbôl is kivegye a részét.

A kinyilatkoztatásból vett bizonyítékok, továbbá az értelmi megfontolások ellenére is sok embernek nehéz elfogadni a feltámadás dogmáját, mert nem tudják elképzelni annak mikéntjét. Aki azonban valóban megtörtént eseményként fogadja Krisztus feltámadását, annak nehézségei ezzel jórészt már megoldódnak. Ezenkívül azonban szükség van arra is, hogy a feltámadás mikéntjét és a feltámadt test tulajdonságait ne saját antropomorf elképzeléseink szerint, hanem a kinyilatkoztatásból levonható tudományos következtetések szellemében értelmezzük. A Biblia a maga kora nyelvén, apokaliptikus képekbe és drámai jelenetekbe öltöztetve írja le a feltámadást és a végítéletet. Ezeknél a leírásoknál a mitikus elemek gondosan elkülönítendôk a teológiai mondanivalóktól.

2. Halál utáni sorsunk és a feltámadás mikéntje a dogmafejlôdésben

1. A feltámadást valló legrégibb ószövetségi szövegek azt a felfogást tükrözik, hogy az igazak haláluk után az alvilágba (seól-ba) kerülnek, ahol életük nem igazi élet, hanem árnyéklét. Arról nincs szó, hogy ez az árnyéklét közelebbrôl mit jelent. A feltámadáskor a seól-ban levôket Isten Lelke ugyanúgy élôvé teszi, mint Ádámot a paradicsomi teremtéstörténetben [11].

2. A hellénizmus korában Platón hatása alatt a dualista felfogás kezd terjedni és különféle elképzeléseket eredményez. A dualizmus szerint az ember a testnek és a léleknek mint két külön valóságnak összetétele, és ezek a halál után elválnak egymástól. A mérsékelt dualizmus azt vallotta, hogy az ember lelke a halál után a testtôl teljesen független életet él, és a feltámadáskor újra testet fog kapni. Hogy régi testét a régi formában vagy megdicsôült formában kapja-e vissza vagy pedig egészen új testet kap, arra vonatkozólag nem volt egységes a mérsékelt dualizmust vallók álláspontja.

A szélsôséges dualizmus a testet a lélek börtönének tartotta, és ennek következtében már Philón, majd a farizeusok a feltámadást a halállal azonosították, mert akkor szabadul meg a lélek a testtôl, így is marad az igazak lelke Istennél mindörökké. Ez a felfogás belekerült a késôbbi zsidó teológiába, és ma is sokan vannak a zsidók közt, akik ilyen spiritualizált formában gondolkoznak, a feltámadást a halállal azonosítják, de csak az igazak lelkének feltámadását vallják. A szélsôséges dualista spiritualizmusnak egy másik formája szintén csak lelkünk örök életérôl volt meggyôzôdve, de nem a testi halált tartotta feltámadásnak, hanem a bűntôl való szabadulást, a bűnnek való meghalást, a keresztséget. Valószínűleg ez volt a véleményük azoknak, akiket a Timóteusnak írt levélben kárhoztat Szent Pál: ,,A feltámadás már végbement” (2Tim 2,17-18; vö. 1 Tim 1,20).

3. Az újszövetségi Szentírás egységes személynek veszi a testbôl és lélekbôl összetett embert, ezért nem a ,,test” feltámadásáról beszél, hanem az ember, az egész ember, az egyén feltámadásáról, akárcsak a régebbi ószövetségi könyvek. De nemcsak az igazak feltámadását vallja, hanem a bűnösökét is (Jn 5,29; ApCsel 24,15; 2Kor 5,10). A test szót a Biblia nem a lélekkel szembe állítva, hanem az ember (Jn 1,14), fôleg a törékeny bűnös ember (1Kor 15,50) értelmében használja. Arra azonban nem tér ki a Biblia, hogy közvetlenül a halál után mi lesz az ember sorsa, és hogy a feltámadás hogyan megy végbe.

4. Amikor a kereszténység a hellénista műveltségű emberek közt is elterjedt, és felvetôdött a hogyan kérdése, a hithirdetôk alkalmazkodtak koruk elképzeléséhez, és így alakult ki valamiféle keresztény dualizmus. Ez azonban fokozatosan és különféle megfogalmazásokban jött létre.

Hogy mi lesz az ember sorsa a halál után a világvégi feltámadásig, arra nézve a patrisztika elején nagy bizonytalanság uralkodik. Isten és az ember különbségének érzékeltetésére ugyanis gyakran hivatkoztak arra a bibliai kijelentésre, hogy egyedül Isten halhatatlan (1Tim 6,16), és ez a gondolat sokáig zavarólag hatott, amikor a Biblia gondolatvilágát a platóni műveltségű emberek elgondolásaival próbálták egyeztetni. Általában nagyon kevesen voltak, akik a léleknek ugyanolyan halálát vallották, ahogy a test meghal, és hogy a feltámadáskor ugyanaz történik ezzel a lélekkel, ami a testtel: szétszórt részeit Isten ereje összeszedi és egyesíti. Az így gondolkodókat thnétopszüchitáknak mondjuk. Azokat a keveseket pedig, akik szerint a lélek az utolsó ítéletig álomba merül, hüpnopszüchitáknak. Ezt a két nézetet az újkorban a protestantizmus egyes ágai elevenítették fel. Szintén kevesen voltak a kereszténység ókorában, akik szerint az utolsó ítéletig valamilyen átmeneti helyen tartózkodik a lélek, ahol a jók mérsékelt boldogságban, a gonoszok mérsékelt kínokban részesülnek. Az utóbbi nézet diadalmaskodott késôbb a görög szkizmában, bár a mai keleti ortodoxok felfogása e tekintetben nem mondható egységesnek.

Irenaeus azt tanította, hogy lelkünk önmagában nem halhatatlan, hanem csakis Istennel való találkozása, Isten Lelkétôl való átitatottsága, vagyis a kegyelem teszi azzá. Tertullianus az elsô, aki felismeri, hogy ez csak az igazak halhatatlanságáról mondható el, ezért ô a lélek lényegébôl próbálja levezetni a halhatatlanságot. Ezen a nyomon halad Hippolytus, Novatianus, Cyprianus, Nüsszai Gergely és Ágoston. Ôk már a platónizmus hatása alatt állnak, ezért mérsékelt dualizmust vallanak, a hangsúly azonban náluk nem a lélek elpusztíthatatlanságán van, hanem Isten teremtôi erején, amely életben tartja még a kárhozottak lelkét is. Náluk kezdôdik az a felfogás, amely szerint halálunkkor testünk elpusztul, lelkünk pedig test nélkül él tovább, és a feltámadás abban fog állni, hogy Isten életre támasztja a testet és egyesíti a lélekkel.

Az utóbbi fogalmazásból szélsôséges dualizmusra is lehetne következtetni, ettôl azonban távol állottak az említettek. Origenész volt az elsô, aki félreérthetô és egészen máig sem tisztázott kifejezéseket használt, és tanítását követôi a szélsôséges dualista spiritualizmus irányában túlozták el.

Az Egyház tanítóhivatala már az elsô századok spiritualistáival szemben jónak látta belevenni a hitvallásokba a ,,testnek feltámadását” kifejezést (Apostolicum: DS 2,5,10-30; Baptismales: DS 36,41 stb. Ps. Athanasianum: DS 76). Az utóbbihoz elég korán hozzáadták azt, hogy ,,saját testünkben” vagy ,,mostani testünkben” támadunk fel (pl. DS 23,72 stb). Így tanított több tekintélyes tartományi zsinat (DS 462; 540; vö 684) és a IV. lateráni zsinat (1215-ben: DS 801) az akkori túlzó spiritualistákkal szemben.

5. A középkor elején a platónista antropológiát fokozatosan felváltotta a keresztény arisztotelizmus embertana. Ennek klasszikussá vált megfogalmazása Aquinói Szent Tamásnál olvasható: Test és lélek két különálló, de önmagában nem teljes, hanem egymásra utalt valóság (substantia incompleta), együttes működésük a feltétele annak, hogy lényegük és létezésük teljessége megvalósuljon, együttesen tesznek ki egy magában zárt és teljes valóságot (substantia completa-t). Ennek a teljességnek vezetô elve, lényegadó alkotó része az ember lelke, amely ugyan tevékenységei nagy részét a testnek mint eszköznek felhasználásával viszi végbe, mégis annyival több, mint a test, hogy elvben test nélkül is képes létezni, ennek fordítottja azonban nem lehetséges. Halálunk után a feltámadásig testetlen léte lesz a léleknek, és azokat a tevékenységeit, amelyekben testünkre vagyunk utalva, csoda formájában pótolja Isten teremtôi ereje a testnélküli, testtôl elkülönült lélekben, az ,,anima separata”-ban (vö. 23. §. 3. 3. pont).

Ez az elgondolás elég hamar átment a köztudatba, és ennek szellemében mondotta ki dogmának a vienni zsinat 1311-ben (DS 902), hogy a lélek a test lényegadó formája. Az utóbbi fogalmazás, ill. ennek tartalma az arisztotelészi filozófián belül, sôt azon kívül is elképzelhetô legszorosabb egységet tételezi fel a test és lélek között. Hogy az ilyen szoros egységbe nehezen illeszthetô bele az ,,anima separata” feltételezése, azt akkoriban nem vették észre [12].

6. Erre csak újabban figyeltek fel a Szentírás emberképének elemzése során. A hittudósok rájöttek, hogy a Szentírás annyira szétválaszthatatlan egységnek tekinti az embert, hogy bibliai alapon bajos volna az anima separata létezését feltételezni; a ,,lényegadó forma” kifejezés, ill. annak tartalmi mondanivalója azonban jól összeegyeztethetô a Bibliával, ha észrevesszük, hogy ez a szakkifejezés sztatikus emberszemlélet eredménye, s ezért keresnünk kell, hogyan egyeztethetô össze a Biblia és a ma embere dinamikus emberképével, illetve hogyan fordítható le ennek a más szempontból való megközelítésnek nyelvére. A ma embere — akárcsak a Biblia — a ,,lélek” kifejezésen az egységes embernek azt a képességét érti, amely az önmagunkra és a világra való reflektálást és hatni-tudást biztosítja, vagyis lehetôvé teszi a tudatosítást, az öntudatot, önismeretet, a világ törvényszerűségeinek és a magasabb értékeknek felismerését, és ezen felismerések szerint való cselekvést: önmagunk és a világ alakítását, továbbá Isten felismerését és akaratának tudatos igenlését vagy megtagadását. Ez a képességünk azonban annyira anyagi testünkre van utalva, hogy csak gondolatban választható el tôle; ,,anima separata”-ról tehát nem lehet szó az ilyen egységesnek elgondolt embernél.

7. Az újabb teológia elgondolásai
A test és lélek szoros egységét valló bibliai antropológia alapján a lélek túlvilági sorsát és a feltámadás mikéntjét illetôleg különféle elgondolások láttak napvilágot a mai teológiában [13].
a) Protestáns hittudósok egy része ma is a thnétopszüchiták nézetét vallja: testünk és lelkünk egyaránt elpusztul a halálban, és a világ végén a semmibôl teremt bennünket újjá Isten. Ezzel az elmélettel szemben ilyen kérdéseket adhatunk fel: mi biztosítja ez esetben, hogy az az újteremtmény én magam leszek? hogyan alkalmazható a megváltás és üdvözítés így az én életemre, ha mostani életembôl semmi sem megy át az új életbe?
Karl Barth és Emil Brunner szerint az ember a halál pillanatában éli meg, amit a világ végére várunk: Krisztus eljövetelét, a testi feltámadást (új testben) és az ítéletet. Nem is lesz más feltámadás és ítélet, mert a halál után már idôtlenségben élünk, ott már nincs idôtartam, illetve idôköz a halál és a világvég között, a megholtak tudatában egyszersmindenkorra lezajlik az, amit mi a világ végére várunk. Ezzel az elmélettel szemben sok nehézség vethetô föl: lehetséges-e teremtménynek ennyire kilépni az idô keretébôl? szabad-e az eszkatont ennyire spiritualizált értelemben vennünk? ha odaát a számunkra jövôben bekövetkezô események mind elôvételeztetnek, akkor az is lehetséges, hogy egy ma meghalt ember olyannal is találkozni fog, aki több száz év múlva fog élni? Hiszen a végítélet a történelem minden emberére vonatkozik [14].

A protestáns Oscar Cullmann az ilyen kérdésekhez hozzáfűzi, hogy az ismertetett elmélet szerint a megholt ember az idôvel együtt az üdvtörténetbôl is kilép, valamint a történetileg szerzett, magáévá tett üdvösségbôl. Maga Cullmann a hüpnopszüchitákéra emlékeztetô nézetet vall: a ,,belsô ember” valamiféle szendergésbe jut, és ha igaz volt, a Szentlélek éltetô hatása alatt marad, és az ô erejébôl kapja meg majd feltámadáskor a végsô boldogság állapotát. Ellenvetésünk: mi lesz a kárhozottak feltámadásával?

b) Karl Rahner azt tartja, hogy a léleknek az anyaghoz való kötöttsége a halál utáni sorsunkban is lényeges szerepet fog játszani. Ezzel együtt járnak bizonyos térbeli és idôbeli vonatkozások. Ezek azonban egészen mások, mint a mi fizikai-kémiai világunk térbeli és idôbeli vonatkozásai. Halálunk után lelkünk új viszonyba lép az anyaggal, mégpedig nem a sírban porladó testével, hanem a kozmosz alapanyagával; az ember pánkozmikussá (,,allkosmisch”) válik. A kozmosznak azzal az anyagával lép kapcsolatba, amelybôl az egész anyagvilágnak és az embernek fejlôdése is kiindult, és amely így a végsô soron benne van minden anyagi jellegű dologban, és mivel ez földi testünkben is jelen volt, azért beszélhetünk testünk folytonosságáról. Mivel pedig a világban való jelenlétünk és ismereteink az anyagvilágon keresztül realizálódnak, azért a kozmoszra kiterjedô anyag bizonyos fajta omnipraesentia-t (mindenütt való jelenlétet), és bizonyos fokú omniscientia-t (vagyis minden evilágból érkezô információnak tudomásulvételét) is eredményezi [15].

Boros László és mások ezt az elgondolást Szent Pál egy kijelentésére hivatkozva próbálják kiegészíteni és konkrétabbá tenni. Szent Pál azt írja a korintusiaknak, hogy ha a halálban földi hajlékunk leomlik, új és örök hajlékot kapunk Istentôl (2Kor 5,1-4). Ez arra enged következtetni, hogy a halál után a lélek nem a kozmikus anyaghoz kapcsolódik, hanem Isten ,,megadja”, azaz megteremti azt az újfajta szellemi jellegű (1Kor 15,44) egyéni testet, amelynek megalkotását a régi teológia — és Rahner is — a világ végére tette. A feltámadás tehát végbemegy a halál pillanatában, a világvégi események csak folytatják és kiteljesítik, mert a feltámadt ember — akár üdvözült, akár elkárhozott — igazi élettere az eszkatonban megdicsôült világ lesz, itt tudja csak megélni teljes és végleges emberségét [16].

c) G. Greshake [17] gondolatait továbbépítve W. Breuning úgy véli, hogy a feltámadás — amely szerinte is végbemegy a halál pillanatában ,,nem abban áll, hogy újra testet kapunk, hanem hogy a halálban testi mivoltunkkal, azaz történetiségünkkel együtt fogad magához az Úr” [18]. Életünkben ugyanis testi mivoltunk biztosítja számunkra a ,,történetiséget”, vagyis azt, hogy a világ ránk gyakorolt hatásai, valamint a belôlünk kiinduló értelmi, érzelmi és akarati hatások, jó és rossz tetteink egyaránt állandóan alakítják egyéniségünket és abban mintegy elraktározódnak. Ez a történetileg meghatározott egyéniség áll a halálban az ítélôbíró elé, és ez marad meg egy örökkévalóságon keresztül. De a halálon túl is csak valamiféle testi, anyagi tényezô biztosíthatja ezt a történetiséget. Hogy ez a tényezô milyen lesz, és hogyan viszonylik ahhoz, amit a földi embernél a testtel elválaszthatatlan egységben összeforrott szellemi léleknek mondunk, nem tudjuk. Hiába keresünk választ az ilyen kérdésekre, minden próbálkozásunk sikertelennek bizonyul.

d) Breuning elgondolásával némi rokonságot mutat Joseph Ratzinger nézete.
Szerzônk alapos bibliai és dogmatörténeti elemzéssel cáfolja egyes protestáns (A. Schweitzer, K. Barth, E. Brunner, Bultmann, Cullmann, Althaus) hittudósoknak és a Holland Katekizmusnak a lélek halálát vagy halálunk utáni szendergését valló nézetét. Elfogadhatatlannak tartja néhány katolikus hittudós elképzelését: egyesek azt vallják, hogy a halál után pneumatikus testet kapunk; mások szerint a halállal átlépünk az idôtlenségbe (Greshake, Beinert) vagy az aevum-ba (Lohfink); A. Vögtle téves bibliai egzegézissel bizonyítja, hogy világvégrôl, a világ átalakulásáról, a feltámadt test másságáról és hasonlókról bibliai alapon nem beszélhetünk. Fenntartással fogadja Ratzinger azt az állítást is, hogy halhatatlanságról egyedül a kinyilatkoztatásból tudhatunk, mert igaz ugyan, hogy a filozófia magában nem jut el a feltámadásig, de ha Isten teremtôi voltát vallja, abból kikövetkeztetheti. Amennyiben ugyanis Isten az embert vele párbeszédet folytatni képes lénynek teremtette, nem semmisítheti meg. Isten dialogizáló szeretete biztosítja a feltámadást, amelyet éppen ezért helyesebb volna feltámasztásnak mondani. Az igazi szeretet soha nem akar véget érni.

A Biblia általában nem az evilági és a túlvilági életet állítja szembe egymással, hanem a Krisztusba kapcsolt és a Krisztus nélküli életet. Amikor Szent Pál azt mondja, hogy elköltözése után Krisztussal egyesülhet (Fil 1,23), csak a Krisztussal való bensôségesebb kapcsolatra gondol. Ezért nevezi Szent János evangélista is örök életnek a Krisztusba vetett hitet (Jn 3,35; 5,24). Aki ugyanis igazán hisz, az megkeresztelkedik, ezáltal beépül Krisztusba és titokzatos Testébe (vö. 93. §. 1-2). A túlvilági boldogságot ennek a bekapcsoltságnak fokozatos kiteljesedése mélyíti és tökéletesíti.

A Biblia testünk feltámadását említi, és a világ végére helyezi kilátásba. Test szón azonban a legtöbbször ezt érti: igazi önmagunk (vö. Lk 3,6 a görögben). Ez az önmagunk a földi életben fizikailag és kémiailag hozzáférhetô testben, azzal a legszorosabb kapcsolatban él (vö. 23. §. 3.), és azon keresztül éli meg a történetiséget, tehát az emberekhez, az idôhöz és a térhez való kapcsolatát is. Mivel pedig a történetiség lényeges velejárója az önmagunkkal való azonosságnak, valamilyen formában ennek is, az ezt biztosító anyagiságnak is fenn kell maradnia halálunk után. Hogy milyen formában, és hogy milyen lesz az örökkévalóságra szánt önmagunk, arról semmit sem tudhatunk, mert a kinyilatkoztatás nem szól a halál utáni élet fizikai, biológiai és kozmológiai vonatkozásairól [19]. Valószínűtlen, hogy rögtön halálunk után finomabb anyagból való (pneumatikus) testet kapunk, mert nemcsak az egyéni test anyagának, hanem kozmikus életterének is olyan fokú megváltozását tételezné föl ez, amelyre csak az anyagvilágnak a világ végére történô beérésekor számíthatunk.

Hogy halálunk után igazi önmagunk maradhassunk, annak a történetiségen és az ezt biztosító anyagiságon kívül további feltétele, amit az embernél szellemi léleknek mondunk. Ennek az elôbbivel való kapcsolatáról semmit sem tudunk, legföljebb annyit, hogy testiségünket összefogja, mert Isten test és lélek szoros kapcsolatában élô embernek ígérte meg a halhatatlanságot. Szellemiségünk az öntudatot is ébren tartja, továbbá a Teremtôtôl való függésünk tudatát.
Idôbeliségrôl a halál után csak bizonyos értelemben beszélhetünk. Földi múltunkkal való azonosságunkat valószínűleg a szellem világát jellemzô ,,átélt idôben” (a Szent Ágoston Confessioiban szereplô ,,memoria”-idôben) éljük meg. Ez teszi lehetôvé egyéni bűneink nyomaitól és a világban tovább gyűrűzô káros hatásaiktól való fokozatos tisztulásunkat (vö. 128. §.). Ez kapcsol be Krisztusba és rajta keresztül a kegyelem állapotában elhunytak közösségébe. Testi mivoltunk viszont a világban történô eseményekkel kapcsol össze, és így is biztosítja történetiségünk épen maradását.

Az erények és bűnök közt folyó küzdelmekben érlelôdô világgal való szellemi kapcsolata miatt még az üdvözülteknél sem lehet szó a boldogság teljességérôl. Csak ha a világ fokozatos fejlôdése befejezôdik, az anyagvilág mintegy átszellemül (vö. Teilhard, részben Bloch és Marcuse elgondolásait), ha a tiszta búza és a konkoly végleg elkülönül (végítélet, valamint a mennyország és pokol mint végsô állapot), ha a paruzia, vagyis a titokzatos Test plérómája bekövetkezik, akkor élhet igazán Krisztussal és Krisztusban (Fil 1,23; 2Kor 12,2; vö. Gal 2,20; Kol 3,3-4) a megdicsôült ember, így élvezheti a boldogság relatív teljességét (vö. 126. §. 1. 2. b) 3), és szellemének az anyagra irányuló tevékenysége is ekkor érvényesülhet a legmagasabb rendű formában. Ekkor beszélhetünk feltámadásról a szó teljes értelmében [20].

8. A pluralizmus jogosultságának feltételei.
Mint láttuk, a halál utáni állapotról és a feltámadás hogyanjáról nem egyformán vélekednek a mai hittudósok, és egyre kevesebben vallják az ,,anima separata” lehetôségét. Ez a teológiai pluralizmus mindaddig jogosult, amíg valamelyik elmélet ellentétbe nem kerül két dogmával.
a) Egyik dogma, hogy lelkünk a halálban nem semmisül meg és nem merül álomba a feltámadásig, hanem különítélet elé kerül, és az ítélet végrehajtása a kimondás után azonnal bekövetkezik.

Az anima separata védelmében nem hivatkozhatunk arra, hogy az V. lateráni zsinat a lélek halhatatlanságát dogmatizálta (1513-ban: DS 1440). Mert igaz ugyan, hogy ez a definiálás a korabeli skolasztikus mérsékelt dualizmus kifejezéseivel él, tehát az anima separata elgondolás szellemében jött létre, célja azonban nem az volt, hogy ezt a filozófiai elképzelést tegye dogmává, hanem azt az averroista tételt akarta elutasítani, amely szerint halálunkkor testünk és lelkünk egyaránt megsemmisül. Ezzel a lélek halhatatlanságáról szóló lateráni dogmával tehát nem ellenkezik sok mai hittudós tanítása az ember szétválaszthatatlan egységérôl és a test-lélekbôl álló ember halhatatlanságáról. Hogy ez a halhatatlanság mennyire következik lelkünk szellemi természetébôl, ezért filozófiai érvekkel mennyire bizonyítható a halhatatlanság, ha nem az arisztotelikus elméletet, hanem a ,,keresztény monizmust” valljuk, azt a mai hittudósok még vitatják. Láttuk Ratzinger véleményét: nem szellemiségünkbôl, hanem Isten emberszeretetébôl következik. Mások Rahner nyomán úgy vélik, hogy az ember örök sorsáról teljes bizonyossággal egyedül a kinyilatkoztatás tájékoztat, metafizikánk csak a halhatatlanságnak igen nagy valószínűségét képes kimutatni, nevezetesen az embernek a halhatatlanságra való alkalmasságát és a halhatatlanságnak mint emberségünk kiteljesedésének szükségességét.

b) A másik dogmával is találkoztunk már az eddigiekben: saját testünkben fogunk feltámadni (124. §. 2. 8. pont).

Testünk elporlad, és részecskéi nemcsak szétszóródnak, hanem más élôlényekbe is beépülhetnek. Hogyan gyűjti össze Isten ezeket a parányokat, és ha idôk folyamán több ember testének alkotórészeivé váltak, melyiké lesznek a feltámadáskor?
A régebbi teológia kétféle választ adott ezekre a kérdésekre. Sokan arra utaltak, hogy amint a felnôtt ember teste a fogamzáskor létrejött egyetlen sejtecskébôl fokozatosan épült ki az illetô élete során, úgy Isten is megteheti, hogy régi testünknek egy parányi maradékából a régihez hasonló és vele ilyen értelemben azonos testet alkosson egyetlen teremtôi szózatával. Más tudósok arra hivatkoztak, hogy testünk sejtjei állandó kicserélôdésben vannak, és hét éven belül egész testünk kicserélôdik anélkül, hogy másnak kellene mondanunk egy ötvenéves ember testét, mint ami volt ötéves korában. Van tehát valami az emberben, ami testünknek ,,morális azonosságát” biztosítja. Hitünk viszont — a vienni zsinat dogmája értelmében — ezt a biztosítékot a testet formáló lélekkel azonosítja, ennek következtében bármilyen anyaggal lép lényegi kapcsolatba a lélek, azt saját testünkké teszi. Ezt a nézetet már a középkor végén képviselte Durandus, századunk elején pedig Billot és mások, akik a ,,forma essentialis corporis” következetes végiggondolására hivatkoztak, sôt Szent Tamás egy kijelentésére is (C Gent IV 81).

Az újabb hittudomány képviselôi ennek a második fajta megokolásnak nyomán járnak, amikor új test teremtését és halál utáni önmagunknak régi önmagunkkal való lényegi azonosságát egyaránt vallják. A középkorban az ,,individuális azonosság” szükségességérôl beszéltek, és ezt a mai katolikus hittudósok valamennyien vallják, ha mondanivalóikat nem is mindig így fogalmazzák. Az individuális azonosság szükségessége nemcsak elvekbôl következik, hanem bibliai alapja van, Szent Pál hasonlata: a búzamag és a belôle kinôtt növény azonos anyagból van, bár egészen más a formája és a szerepe a kettônek (1Kor 15,37-38).

3. A feltámadt test tulajdonságai

1. Ezekkel a tulajdonságokkal inkább a klasszikus teológia foglalkozott. Mint láttuk, az újabb elméletek többsége azt vallja, hogy a halál és a feltámadás utáni állapotról nem szól a kinyilatkoztatás, és arra értelmileg sem tudunk következtetni. Szent Pál felsorolja ugyan a megdicsôültek testének néhány jellemzôjét, de nem tulajdonságokról akar írni, csak néhány olyan ellentétet állít fel, amelyeknek nincs több mondanivalója, mint az, hogy a megdicsôültek teste egészen más lesz, mint mostani testünk.

Más hittudósok nem tartják fölöslegesnek, hogy Szent Pál szavaiból kiindulva valószínű képet próbáljunk alkotni magunknak arról, ami a ,,más”-világon vár ránk.

2. Akik a dicsôségre támadnak fel, azoknak testérôl így ír az Apostol: ,,Romlásra vetik el — romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el — dicsôségben támad föl. Erôtlenségben vetik el — erôben támad föl. Érzéki testet vetnek el — szellemi test támad föl” (1Kor 15,42-44). Ezeknek a kifejezéseknek értelmezésérôl a régi hittudósok sem egyöntetűen vélekedtek.

Legfontosabbnak a szellemi test (szóma pneumatikon) kifejezés látszik. Itt elsôsorban a Szentlélek birtoklására, Isten Lelkétôl való átitatottságra kell gondolnunk (Róm 8,11.23). Másodsorban a szellem uralmára gondolhatunk, vagyis arra, hogy a feltámadt test egészen az Istent tükrözô lélek szolgálatában áll, és ez részben erkölcsi téren érvényesül (vö. a Gal 5,22-23 felsorolását), részben abban, hogy mentes lesz bizonyos vegetatív és állati jellegű szükségletektôl és funkcióktól. Az sem valószínűtlen, hogy a szóma pneumatikon kifejezés nem több, mint az elôtte felsorolt három tulajdonság összefoglalása, az új fajta létezési mód általános jellemzôje. Hiszen Krisztusról is azt állítja Szent Pál, hogy ,,éltetô lélekké” lett (1Kor 15,45).

A romlatlanságot (aphtharszia) egyesek a halhatatlanságra vonatkoztatják. Sokan mások a szenvedésmentességet (impassibilitas) is ide veszik, de abban a tágabb értelemben, amely egyrészt a testi-lelki szenvedések távollétét jelenti (,,nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem veszôdség” Jel 21,4); ,,nap nem égeti ôket, sem másfajta hôség” (Jel 7,16), másrészt bizonyos testi szükségletek hiányát: nem kell étkezniük, aludniuk stb., a munka nem lesz fáradságos, testi-lelki frissességben élnek stb.

A dicsôség (doxa) arra utalhat, hogy Jézus ígérete szerint az igazak ragyognak majd, mint a nap, Atyjuk országában (Mt 13,43). Jézust is vakító fényességben látták csodálatos színeváltozásakor (Mt 17,2 párh), és Szent Pál szerint az üdvözültek teste Jézus megdicsôült testéhez lesz hasonló (Fil 3,21). Ebben a képben azonban nem annyira a fényesség a fontos, inkább a káprázatos szépség és méltóság. Alighanem az történik, hogy az Istentôl teljesen átjárt lélek szépsége átragyog a testen.
Harmadik tulajdonság a dünamisz, ami erôt jelent. Régebben arra a könnyedségre, gyors helyváltoztatásra gondoltak, amely az angyalokat jellemzi (vö. Iz 40,31: sasszárnyaik lesznek; Bölcs 3,7: mint a szikra, amely a tarlón tovaharapódzik, olyan gyorsak lesznek). A mai magyarázók mást is látnak a dünamiszban. Elsôsorban az életszerűséget, vagyis azt, hogy nem Isten múzeumába beállított szobrok lesznek, hanem állandó dinamika jellemzi életüket, az istenszeretetnek és az egymás iránti ajándékozó szeretetnek kölcsönössége. Másodsorban arra gondolhatunk, hogy a dünamisz sokszor karizmatikus megnyilatkozásokat jelent a Bibliában, és ennek alapján feltételezhetjük, hogy a léleknek ez a karizmatikus ereje fölébe emeli a megdicsôülteket a térbeliség és idôbeliség kategóriáinak. Az utóbbinak kivételes megnyilvánulásait egyes szentek életében mutatta be Isten kegyelme: bilocatio, lebegés, Jézusnak zárt ajtón történô behatolása, láthatatlanná válása stb.

A dicsôségre feltámadt testek nem lesznek egyformák. Errôl világos tanítást olvashatunk Szent Pálnál:

,,Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. Más a nap ragyogása, más a hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sôt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól. Ilyen a halottak föltámadása is” (1Kor 15,39-42).

3. A kárhozottak feltámadt testérôl nem szól a kinyilatkoztatás. A hittudósok következtetései abból indulnak ki, hogy rendelkezniük kell a másvilági állapot legáltalánosabb tulajdonságaival (amilyen pl. a halhatatlanság és valami a térfölöttiségbôl és idônkívüliségbôl), másfelôl ellenkezônek kell lenniük, mint a megdicsôülteké. Meg lesz tehát a szenvedékenység, az idôfölöttiség pedig valószínűleg az egyformaság és kilátástalanság unalmában fog jelentkezni. Nem kapják meg az élet örömét és szabadságát, korlátok közé szorítva érzik magukat, képtelenekké válnak szeretetet adni és elfogadni, és mindezek következtében a legteljesebb diszharmónia uralkodik lelkükben, és az külsôleg is észrevehetôvé válik. Vigyáznunk kell azonban, hogy e tekintetben is, akárcsak a túlvilági szenvedések és jutalmak elképzelésénél, félre ne vezessenek bennünket az alaptalan antropomorf fantáziálások.

4. Végül le kell szögeznünk, hogy a megdicsôültek és a kárhozottak testére is vonatkozik a ,,specifikus azonosság” tétele. Az origenisták, priscillianisták és késôbb az okkultisták egy része nem igazi emberi, hanem valami éteri anyagból készült testrôl beszélt. A ,,saját testben” való feltámadás dogmája tökéletesen ellentmond ennek, mert csak az emberi szpeciesz-t jellemzô test mondható a régi testtel azonosnak.

Elvetendôk tehát az olyan fantáziálások, amilyenek a kereszténység ókorában szerepeltek. Origenész pl. úgy gondolta, hogy mivel a legtökéletesebb idom a gömb, a dicsôségre feltámadtak teste gömb alakú lesz. Mások szerint hiányozni fognak a nemi különbségek. Ez a felfogás a Mt 22,30 félreértésébôl keletkezett. Ismét mások úgy gondolták, hogy minden feltámadtnak teste bizonyos életkornak (sokak szerint a 30. életévnek) fog megfelelni. Akadtak, akik bizonyos szerveket fölöslegesnek tartottak, pl. a gyomrot és a beleket, mert a feltámadtak már nem táplálkoznak. Az ilyen hiányos test azonban nem volna igazi emberi testnek mondható. A feltámadt Jézus nem szorult táplálékra, mégis képes volt arra, hogy a sült halat és lépesmézet elfogyassza (Lk 24,37-43).

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt kedveli: