Szerző: andrelowoa | június 6, 2010

A Trianonhoz vezető út

Trianon a magyarság egyik legnagyobb nemzeti tragédiája: ebben mindenki egyetért a nemzeti oldalon. Abban viszont már korántsem teljes az egyetértés, hogy mi vezetett ide, mik voltak ennek a hatalmas csapásnak az előzményei. Ami biztos a mi részünkről: Trianon nem derült égből villámcsapásként érte Magyarországot, hanem egy hosszú folyamat logikus végeredménye volt, rengeteg előzménnyel. A mi véleményünk abban is eltér a megszokottól, hogy Trianonért nem másokat kell hibáztatni, más népeket vagy politikusokat habzó szájjal pocskondiázni, hanem elsősorban a magyarság berkein belül kell megtalálni a bűnösöket, illetve azokat, akik súlyosan hibáztak.

Harmadszor pedig véget kell vetni végre-valahára az állandó siránkozásnak, önsajnáltatásnak, vagyis a szokásos, pusztán külsőségekből álló trianonozásnak. Ugyanis a hajó 89 évvel ezelőtt elment és azóta a maradék Magyarországot is komoly veszély fenyegeti: a legkevésbé sem hiányzik nekünk tehát a sovinizmus, a kárpát-medencei nemzetek közötti értelmetlen gyűlölködés, acsarkodás vagy revansizmus bármilyen megnyilvánulási formája sem. Ehelyett a realitás talaján maradva inkább egymással összefogva kellene elgondolkodni a jövő legfőbb kérdésein, amelyek egyaránt sújtanak magyarokat és más nemzetiségűeket is a Kárpát-medencében: gondolunk itt a tragikus demográfiai viszonyokra, az emberek globális tőkének való növekvő kiszolgáltatottságára stb. Trianont azért egyáltalán nem kell elfeledni, de egy valamit jól jegyezzünk meg: a békediktátumot elsősorban saját magunknak köszönhettük.

A mai fanatikus revizionistáknak pedig csak annyit: belegondoltak már, hogy mi történne, ha egy véletlen folytán a mai Magyarország bármilyen magyarok lakta területet is visszaszerezne az elveszített vidékek közül? Segítünk: az ottani magyarokat a szó szoros értelmében megrontaná az innen átáramló hedonista (élvhajhász) és materialista életszemlélet. Úgyhogy bármilyen furcsán is hangzik, a kinti magyaroknak a legtöbb esetben jobb helyük van a környező országokban, mint lenne a mostani Magyarországon. Ott legalább megmaradnak magyarnak (éppen az állandó egymásra utaltság miatt), míg itt legfeljebb beleszürkülnének abba az arctalan fogyasztói masszába, akiknek egyik jellemzően legnagyobb gondjuk, hogy megszűnt a boros-bochkor „show”, ezért szolidaritásból piros szalaggal ékesített autók tömegei furikáznak az utakon.

De vissza a történelemhez. A XVI-XVII. századi török-Habsburg-magyar háborúk után az országnak egy teljesen új helyzettel kellett szembe néznie. A magyarság ugyanis óriási vérveszteséget szenvedett az állandó háborúskodás során, miközben tömeges magyarirtásokra is sor került (pl. Giorgio Basta, Habsburgok pénzelte zsoldosvezér erdélyi hadjárata). Ennek következtében a magyarság létszáma az ország több vidékén is drasztikusan megcsappant, sőt egyes területekről teljesen el is tűnt a magyar etnikum. A keletkező etnikai űrt pedig a peremterületekről, illetve az országhatáron túlról bevándorló más nemzetiségű emberek foglalták el sok esetben. A spontán bevándorlás mellett létezett szervezett betelepítés is, amelynek a legnagyobb tétele a németek szervezett betelepítése volt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az ország arculata fokozatosan elveszítse magyar jellegét (ebben élen járt a „jó” Mária Terézia).

Egy szó mint száz: az 1787-ben megtartott első pofesszionális népszámlálás során kiderült, hogy a Kárpát-medencében a magyarok már csak relatív többséget alkotnak (41,5%), amely kevesebb, mint a fele a török-Habsburg háborúk előtti számarányuknak. Az ország végérvényesen soknemzetiségű állam lett, ahol a nemzetiségiek összesen már többen voltak, mint a magyarok: 16% román (akkori elnevezéssel oláh), 11% szlovák (tót), 10% német (sváb), 9,5% horvát, 7% szerb (rác), 3,5% ruszin és még sok egyéb kisebb nemzetiség, amelyek nem érték el az 1%-os nagyságrendet (pl. bunyevác, sokác, vend, gorál lengyel, örmény stb.). Megszűnt tehát az a középkor végéig jellemző állapot, hogy az országban több nemzetiség is él, de azok településterületei inkább csak a peremterületeken voltak jellemzőek. Emlékeztetőül: Mátyás király uralkodásának végén a Kárpát-medence lakosságának 85-90%-a magyar etnikumú volt.

Az új helyzethez, vagyis az ország soknemzetiségűvé válásához azonban a magyar nemességnek is alkalmazkodnia kellett volna, hiszen az ország politikáját ők szabták meg. De az új viszonyokhoz való alkalmazkodás a legtöbb esetben elmaradt. Pedig a „felvilágosodás”, majd a „nagy francia forradalom” kiengedte a szellemet a palackból és megjelent a modern nacionalizmus, amely sokszor sovinizmusba csapott át. Csak idő kérdése volt, hogy ez az új hullám mikor éri el a kárpát-medencei nem magyar népeket is. Hozzá kell tennünk, hogy ezeknek a népeknek a nemzeti öntudatát legtöbbször a Habsburgok gyártották Bécsben (a magyarok ellen), de ez semmit nem von le a magyar nemesség felelősségéből abban, hogy meg kellett volna érteni ezeknek a népeknek az egyenjogúságra való törekvését. Mégsem gondolhatta azt senki komolyan, hogy azokban a dél-erdélyi vagy észak-felvidéki vármegyékben, ahol a románok, illetve a szlovákok már messze etnikai többséget alkottak (sőt számarányuk több helyen megközelítette a 80-90%-ot is), továbbra is a magyar nemesség fog a régiek alapján diktálni. Azok az idők ugyanis már elmúltak és be kellett volna látni: Habsburg lázítással vagy anélkül, de ezek a népek előbb-utóbb megelégelik a jobbágyi státuszt. A nemesség rövidlátóságára jellemző, hogy Erdélybe hosszú időn keresztül csábították olcsó munkaerőnek az óhazájában elnyomott román parasztokat, akik a fent említett 1787-es népszámláláskor már Erdély abszolút etnikai többségét alkották (55%).

Törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb bekövetkezik az első etnikai jellegű összecsapás. Történt, hogy 1784-ben az erdélyi románoknak is megígérték, hogy beállhatnak határőrvidéki katonának, amely akkoriban több jelentős kiváltsággal járt és kiutat jelentett a jobbágyi kötöttségek alól. A megengedő rendeletet azonban Bécsből provokatív módon visszavonták és a lázongó románokat a magyarokra uszították. A Horea, Closca és Crisan vezetésével meginduló román fegyveresek előbb csak a magyar nemességet hányták kardélre, majd hamarosan (a Habsburgok bátorítására) válogatás nélkül a magyar települések ellen fordultak. A kegyetlenkedés nem ismert mértéket. A felkelés területén, tehát elsősorban DNY-Erdélyben és a vele határos területeken a felkelők szabályos népirtást rendeztek a magyar lakosság körében, amelynek során mintegy 400 magyar falu tűnt el végleg a föld színéről. Horeáékat végül a császári katonaság verte le, miután többször megtiltották a magyar nemességnek a katonai beavatkozást („oszd meg és uralkodj” politika).

A nemzetiségekkel kapcsolatos feszültségek és a rövidlátó nemesi politika tovább folytatódott a későbbiekben is. A feléledő horvát nacionalizmust, az illírizmust sem hagyták kibontakozni a magyar főrendek, sőt betiltották az illír mozgalmat (a horvát nemzeti eszme a XIX. század első harmadában egy régi római provinciában, Illyricumban és a benne élő illír népben találta meg ősi gyökereit). Emiatt – több évszázados együttélésünk során először – erős magyargyűlölet lett úrrá a horvát rendek körében. És ezután már nem kell azon csodálkozni, hogy Jellasics horvát bánt a Habsburg udvar ki tudja játszani az 1848-49-es magyar szabadságharc ellen. A kiélesedő etnikai feszültségre, illetve a bizalmatlanságra jellemző az 1831-ben, a Felvidék K-i részén kitört ún. kolerafelkelés. Történt, hogy ezen, a zömében szlovákok és ruszinok által lakott területen megjelent a kor félelmetes betegsége, a kolera. A magyar közigazgatás karantént rendelt el a települések határánál, illetve a kutakat bizmut porral szórták meg, amely anyagról – tévesen – azt hitték, hogy fertőtleníti a fertőzött vizet. A kor bizalmatlanságára jellemző, hogy hamarosan elterjedt a helyi nemzetiségiek körében, hogy a magyarok szándékosan mérgezik a kutakat, illetve a karanténnal ki akarják éheztetni a lakosságot… A kialakult lázadást végül sikerült leverni, de sok nemesi kúria felgyújtása jelezte, hogy nagy a baj.

1844-ben sikerült elérni a magyar nemességnek a magyar nyelv hivatalossá tételét a közügyekben. A nemzetiségiek többször hiába kérték, hogy a saját nyelvük is hivatalossá válhasson az általuk többségében lakott területeken, a magyar nemesség makacsul ragaszkodott, hogy ez a jog csak a magyarokra vonatkozik. Pedig engedményekkel ekkor még el lehetett volna kerülni a helyzet elmérgesedését, hiszen ekkoriban még a nemzetiségi lakosság döntő része lojális volt a Szent Koronához, a Szent Korona alattvalójának tartotta magát és semmiféle szeparatista törekvés nem látott napvilágot.

Bevezetőül szögezzük le, hogy az ún. Trianon-kérdésnek két véglete van: ezek közül az egyik végletet képviselte az 1949 és 1989 között fennállott kommunista diktatúra (annak Rákosi- és Kádár-féle változata egyaránt), amely időszakban a Trianon-kérdés teljesen tabu témának számított. Aki az akkori játékszabályokhoz képest a kelleténél többet feszegette ezt a kérdést, azzal gyorsan leszámolt a politikai rendőrség. Tegyük hozzá, az 1980-as évek végére azért már sokat enyhült ez a szellemi terror, de teljesen sohasem szűnt meg. A trianoni és a hasonló tabu témákkal egy idő után a hatalom részéről gondosan kiválasztott „történészek”, „politológusok”, „szociológusok” stb. már foglalkozhattak, de próbálta volna meg ezt egy egyszerű hétköznapi átlagember… A 40 év bolsevizmus tehát egyfajta kibeszéletlen kérdésként hagyta ránk Trianon kérdését, amely az utóbbi néhány esztendőben robbant is. Valószínűleg ez is lehetett a cél, mert a gondolatainkat, a közbeszédet befolyásoló háttérhatalom egyértelműen az agresszív, másokat gyalázó sovinizmus felélesztésében lehetett érdekelt. És itt érkeztünk el a másik véglethez, az állandó trianonozáshoz.

Ennek kellékei közé tartozik a véget nem érő siránkozás, önsajnáltatás és hangoskodás, amellyel kivétel nélkül, minden esetben másokat, más nemzeteket, más országokat tesznek felelőssé az 1920-as tragédia bekövetkeztéért. Ismerős a rigmus, ugye? „Jöttek a szőrös talpú oláhok”, a gonosz, magyargyűlölő Clemenceau-ról is hallhatunk, de lehet szidni a szerbeket és a csehszlovákokat is. Illetve, el ne feledkezzünk megemlíteni a zsidóság aknamunkájára vonatkozó (egyébként valós) összeesküvés-elméleteket sem. Összefoglalva tehát a legnagyobb hangú trianonozók szerint a magyarság teljes egésze ártatlan volt, közülünk senki semmiről sem tehetett, minden gonosz, külső erők aljas összeesküvésének volt az eredménye. Valóban?

Az 1848/1849-es szabadságharc idején sajnos folytatódott a magyarországi nemzetiségi kérdés elmérgesedése. Ugyanis a szabadságharc során több jelentős nemzetiségünkkel is fegyveres összecsapásokba bonyolódtunk. A helyzet elmérgesedéséhez nagyban hozzájárult a Habsburgok folyamatos magyarellenes bujtogatása, a magyar vezető réteg hagyományos rövidlátása a nemzetiségi ügyekben, valamint az ellenünk felkelő nemzetiségiek körében jelenlévő revánsvágy és az elfojtott indulatok. A Habsburgok szokásos „oszd meg és uralkodj” politikájáról és a magyarellenes uszításról csak annyit, hogy tőlük igazán nem várhattunk mást, hiszen egészen azóta, mióta megszerezték a Szent Koronát, jóformán másból sem állt a politikájuk: uralmuk fenntartása érdekében bármire képesek voltak. Ilyenkor kell elgondolkodni, hogy vajon mi motiválhatta a nemességünket 1723-ban, a pragmatica sanctio elfogadásakor.

Ekkor ugyanis – mivel a Habsburgok férfi ágának magva szakadt – végre-valahára módunk és lehetőségünk nyílott volna megszabadulni ettől a kártékony famíliától. De azért csak sikerült aláírni és elfogadni a Habsburgok nőági örökösödési jogát… Csak összehasonlításképpen: 1301-ben, amikor férfiágon kihalt az Árpád-ház, még csak szóba sem kerülhetett, hogy az Árpádok véréből származó hercegnő kerülhessen a trónra, de Nagy Lajos vagy Zsigmond király lányát sem lehetett csak úgy megkoronázni és a trónra ültetni. Mária Teréziánál ez nem lehetett kérdés. A magyar nemesség később is tanúbizonyságát adta végtelen jóhiszeműségének: hiszen Mária Teréziát és az Osztrák Császárságot magyar fegyverek mentették meg a porosz katonai gőzhengertől és a teljes megsemmisüléstől, de később, Napóleon ellen is hadba indult a nemesség a Habsburg császár védelmében (Győr, 1809). Mindezekért pedig jutalmul jöhetett az elnémetesítési politika, a nemzetiségek ellenünk való kijátszása és az ország agyagba döngölése.

Tehát 1848 nyarán előbb a szerbekkel, majd ősszel a horvátokkal és hamarosan a románokkal is a csatamezőkön kellett küzdenünk, miközben a fő ellenség Bécsben nyugodtan mozgathatta a szálakat (a gyakorlat a megtévesztésig hasonlít a maira). És miért küzdöttek a nemzetiségiek? Azokért a jogokért, ami a magyaroknak is járt: országgyűlési képviselet, szabad nyelvhasználat és a Szent Korona alatti területi önrendelkezés. Ezeket a dolgokat – álnok módon – Bécsből megígérték nekik, míg a mi vezető rétegünk mereven elzárkózott ezektől a gondolatoktól. Ennek meg is lett az eredménye: a szerb és a román fronton ismét etnikai tisztogatásokra került sor, ezek a nemzetiségek mérhetetlen kegyetlenséggel rontottak a magyarok lakta településekre. Meg voltak ugyanis Bécsből győzve arról, hogy csakis a magyarok állnak szabadságjogaik útjában. Aztán a szabadságharc leverésével ők is ugyanazt kapták jutalmul, amit mi büntetésből: a birodalomba való teljes beolvasztást (ez alól kivétel a rövid ideig fennálló Szerb Vajdaság és Temesi Bánság esete 1849-1860 között).

A passzív ellenállás idején minden, a Kárpát-medencében élő nemzetnek bőven volt ideje elgondolkodni arról, hogy érdemes volt-e egymásnak menni aljas uszítás és csalfa ígéretek miatt. De aztán jött az 1867-es kiegyezés. Ekkor az egyre inkább degenerálódó magyar vezető réteg ismét paktumot kötött a sarokba szorított Habsburgokkal. Azok ugyanis katasztrofális vereségeket szenvedtek mind az itáliai fronton III. Napóleontól, mind a poroszokkal szemben. Sikerült viszont megnyerniük „a haza bölcsét”, Deák Ferencet és a magyar vezető garnitúra nagyobb részét, hogy egy kétközpontú, egyenrangú dualista monarchiát kell létrehozni. A kiegyezésnek nevezett paktum csak az osztrák-német és a magyar nemzetre vonatkozott, ebből – nem tanulva a korábban történtekből – ismét csak ki voltak rekesztve nemzetiségeink, még a horvátok is, akik egy trialista (három központú) monarchiáról álmodoztak (a csehekkel együtt). Tudni kell, hogy Deák és társai ekkor már beleuntak a passzív ellenállásba, pedig sokan közülük városi szállodákban élték gondtalan és fényűző életüket (maga Deák is). A megkötött kiegyezéssel aztán egy papíron erős monarchia jött létre, amely mind területének nagyságát, mind lakóinak számát tekintve a dobogón helyezkedett el Európában.

Papíron két főváros volt, de Bécs maradt az igazi székhely. Papíron a magyarok egyenrangúak voltak az osztrák-németekkel, de a valóságban másodhegedűs szerepét játszhatták csak. Papíron közös hadseregünk volt, de valójában a német vezényleti nyelvű sereget Ferenc Jóska főparancsnoksága alá helyezték. A három közös minisztériumunk (pénzügy, hadügy, külügy) közül egyedül a hadügy élén nem állhatott soha magyar miniszter. Fő a bizalom… Ilyen kiegyezésbe soha nem lett volna szabad belemenni, erre még Kossuth Lajos is figyelmeztette Deákékat: felszálltunk egy süllyedő hajóra papíron egyenrangúként, a valóságban másodrangú félként. És hát ugye, a későbbi vesztes világháború végén, mint egyenrangú főbűnöst veszik elő Magyarországot és verik el rajta a port Trianonban. Hogy Deák Ferenc ezek után miért a haza bölcse mind a mai napig, az egy óriási kérdés számunkra.

És aki a dualista idők Magyarországát tekinti fő példaképének… Gondolunk itt azokra a nemzeti könyvesboltokban tömegesen árusított és nagy népszerűségnek örvendő térképekre, amelyek a Szent Korona országait ábrázolják Ferenc Jóska idejében. Persze a térképeken mindenütt ott található a koronás országcímer, amelyet két angyal őriz… Miközben ekkor az egész ország egy időzített bomba volt a gyülemlő nemzetiségi sérelmek miatt. Tehát nem érdemes úgy tenni, mintha akkor minden rendben lett volna, mert semmi sem volt rendben. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a kiegyezés nyitotta meg az utat a Galíciából százezer számra beáramló zsidóság előtt (galíciánerek), akik rövid idő alatt előbb gazdasági, majd politikai téren is bekebelezték az országot (ismeretes, hogy 1867-tel az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Galícia és Magyarország határa csak névleges belső határ lett). Szóval a tetszetős „Nagy-Magyarországot” ábrázoló, angyalos-címeres térképek megvásárlásakor és nézegetésekor ezekről a dolgokról is érdemes lenne elgondolkodni. Meg arról, hogy abban az országban a magyarok továbbra is csak relatív többséget alkottak (tehát számarányuk nem érte el az 50 %-ot).

Bár amennyiben az 1910-es statisztikákat nézzük, akkor 54,5%-os magyar etnikai súllyal találkozunk, ám ebben már benne volt az időközben közel 6%-os súlyt (mintegy 910.000 fő) elérő zsidóság is, akiket a statisztika kivétel nélkül magyarnak állított be. És még ehhez a képhez jön hozzá, hogy az angyalos címerhez, no meg „Nagy-Magyarországhoz” „apostoli királyok” dukálnak: Ferenc Jóska és IV. Károly, mint apostoli királyok… Abból a családból, akik szisztematikusan elpusztították középkori szakrális központjainkat a Pilisben és egymással versengtek a magyarellenes intézkedések terén. Szóval, teljes a képzavar a nemzeti oldalon. Amennyiben a dualista időszak közállapotairól képet szeretnénk kapni, akkor inkább nézzük meg az „Indul a bakterház” című filmet és azzal közelebb kerülünk a valósághoz. Mellesleg „Nagy-Magyarország” nincs és nem is volt: történelmi Magyarországról beszélhetünk, amely a Kárpát-medence területével azonos. Akkor meg mitől nagy? Nem ez volt a természetes állapot? Ehhez képest pedig majd trianoni Magyarországról eshet szó 1920 után. A nagy-magyarországozás az óvodások színvonala (azon belül is a nagy csoportosok értelmileg már meg kell, hogy haladják ezt a szintet).

Az Osztrák-Magyar Monarchiában a magyarországi nemzetiségeknek volt ugyan parlamenti képviseletük, de a parlament összetétele messze nem tükrözte az ország valódi nemzetiségi arányait. Tehetetlenségükben a nemzetiségi képviselők sokszor bojkottálták is az értelmetlen üléseket. A régi beidegződések nyomán többször keresték volna javaslataikkal, illetve sérelmeikkel a császárt, de az ekkor már érdemben nem foglalkozott velük, tartottam magát a kiegyezéshez. Az élesedő etnikai feszültségek a XX. század első éveiben robbantak. 1904 áprilisában, a Bihar megyei Élesden a helyi szegényparasztság tüntetett a jobb megélhetésért, munkáért, amikor a csendőrség sortűzzel oszlatta fel a tömeget: 20-nál is több halott maradt a helyszínen, akik közül többen románok voltak. A tüntetés brutális feloszlatását aztán a nemzetközi sajtó mint a nemzetiségek elleni támadást mutatta be. Ugyanez volt a helyzet három évvel később, 1907 októberében, amikor a felvidéki Csernován szintén csendőrök lőttek a szlovák tüntetők közé. Ekkor 15 volt a halottak és még ennél is jóval több a sebesültek száma. A konfliktus azért robbant ki, mert a falu szülötte – és egyben a szlovák nemzeti mozgalom egyik megalapítója – Andrej Hlinka távollétében akarta a hatóság felszentelni az újonnan épült helyi templomot.

A helyi szlovákok pedig mindenképpen szerették volna, hogy a politikai izgatásért (!) éppen a szegedi Csillag Börtönben raboskodó Hlinka szentelhesse fel templomukat szabadulása után. A tárgyalni érkező közigazgatási tisztviselőket az összeverődött tiltakozó tömeg – mivel azt hitték, hogy akaratuk ellenére megtörténik a templom felszentelése – kőzáporral fogadta, mire azok kiadták a tűzparancsot a csendőröknek. A nemzetközi sajtó az esetet már a magyarországi nemzetiségek üldözésének iskolapéldájaként mutatta be. Ebben az esztendőben hozták meg a „lex Apponyi” néven ismertté vált oktatási törvényt is, amely előírta, hogy a nemzetiségiek által látogatott elemi iskolákban a magyar nyelvet kötelezően oktatni kell olyan mértékben, hogy négy osztály elvégzése után a gyerekek szóban és írásban is ki tudják fejezni magukat az állam hivatalos nyelvén. Trianonban a legtöbbször erre a törvényre hivatkoztak a szakadár nemzetiségek, mint az elmagyarosítási törekvések egyik bizonyítékára.

Mindezek után következett az I. világháborús mozgósítás, ahol a szerbek kezébe egyáltalán nem mertek fegyvert adni (ugyanis a legfőbb ellenfelek Szerbia és Oroszország voltak), míg szláv nemzetiségű katonák – elsősorban a csehek – tömegesen barátkoztak és álltak át vagy adták meg magukat az orosz fronton. Magyarországot a Habsburgokkal kötött 1867-es paktum belevitte egy teljesen értelmetlen háborúba, hogy aztán a háború végi osztozkodásnál, amikor igazán fontos lett volna, már ne maradjon hadseregünk. A fegyverszünet és a Habsburg osztrák-magyar állam kimúlása után pedig az addig semmibe vett és megsértett magyarországi nemzetiségek – törvényszerű módon – egymás után mondták ki elszakadásukat Magyarországtól.

A végállomás, Trianon

Az eddigiek során azokat a közvetett és közvetlen – többnyire a történelmi Magyarország nemzetiségeihez kötődő – okokat elemeztük, amelyek legfőbb előzményei voltak a trianoni katasztrófának. Az eseményeket kizárólag csak az igazság szemüvegén keresztül vizsgáltuk, semmiféle divatos nagymagyarkodás nem befolyásolta a gondolatainkat. Megállapítottuk, hogy megfelelő nemzetiségi politikával Trianon megelőzhető lett volna, illetve hogy a bekövetkezett katasztrófát a magyarság elsősorban magának köszönhette. Ezért aztán érdemes előbb a saját magunk háza táján kisepregetni, önkritikusan számot vetni történelmünkkel és vezetőinkkel, mielőtt szokás szerint kizárólag másokban, illetve egyéb külső okokban találnánk meg a bajok forrását.

Amikor a már nem létező Osztrák-Magyar Monarchia Padovában aláírta a fegyverszünetet (amely számunkra az I. világháború végét jelentette 1918. november 3-án), már megkezdődött a történelmi Magyarország atomjaira hullása. Elsőként a horvátok mondták ki elszakadásukat, majd a Szlovák Nemzeti Tanács jelentette be, hogy ezentúl a csehekkel kívánnak egy államban élni. Ezt követte a ruszinok, az osztrák-németek, a szerbek és legvégül a románok elszakadásának bejelentése. Mindez alig több mint egy hónap alatt játszódott le, 1918. október végétől december 1-jéig. Ezzel párhuzamosan Károlyi és Linder sikeresen leszerelte a több mint egy millió főt számláló veretlen magyar hadsereget, így az ország teljesen védtelen maradt.

A nemzetiségek elszakadásuk kikiáltásakor még pontosan maguk sem határozták meg, hogy konkrétan mely területek kiszakadását tervezik (ugyanis igen sok volt a vegyes lakosságú terület az etnikai határok széles sávjában). Amikor aztán megtudták, hogy a magyarok fegyveres erő nélkül maradtak, ez a kérdés is eldőlt: visznek, amit tudnak. Még akkor is, ha egy adott területen magyar többség van. Itt jegyeznénk meg, hogy a korabeli Magyarország örülhetett, hogy egyáltalán valamit is meghagytak a területéből, mert fegyveres erő híján akkor sem szólhattunk volna egy szót sem, amennyiben az országot teljesen felosztják a nagyhatalmak, mint tették azt pl. Lengyelországgal 1795-ben. Az országba egyre mélyebben betörő intervenciós csapatok érdemi ellenállást csak a Székely Hadosztály, a Rongyos Gárda, valamint a balassagyarmati vasutasok köré szerveződő ellenállók részéről tapasztalhattak. Az ország immunrendszere egyáltalán nem működött (ennek kellett volna már korábban kiszűrnie Károlyiék liberálbolsevik bandáját is).

Apropó, ellenállás: az egyetlen valamirevaló kísérlet az országba betörő intervenciós csapatok visszaszorítására Kun Béláék Vörös Hadserege nevéhez kötődik. Kínos, de ez az erő volt az egyetlen a korabeli helyzetben, amely valamirevaló hadsereget tudott fegyverbe állítani. Az igaz, hogy Kunék legfőbb célja az ÉK-i irányba való előretörés volt, hogy összeolvadjanak Leninék vöröseivel, de ők legalább fegyverbe tudták állítani a magyarok egy részét (mintegy 250 ezer embert). Ezek túlnyomó többsége nem a kommunista eszmék miatt harcolt, azokról halvány fogalma sem volt, viszont a Vörös Hadseregben látták az egyetlen lehetőséget, hogy kiszorítsák az országból a betolakodókat. Ilyen lehetőséget a korabeli „nemzeti oldal” egyáltalán nem nyújtott. Micsoda szégyen! Ők Bécsben, majd az antant ellenőrzés alatt álló Aradon, végül Szegeden alakítottak különféle ellenkormányokat (ahelyett, hogy fegyverbe szólították volna a volt frontkatonákat). Ide tartozott a későbbi egész horthysta kompánia: maga Horthy, valamint Teleki és Bethlen is.

Miközben a történelmi Magyarország döntő része már idegen megszállás alatt állt, 1919 januárjában megkezdődött Versailles-ban a békekonferencia. A győztesek előbb a számukra fontosabb kérdéseken akartak túljutni, így született meg elsőként a versailles-i német, majd a saint germain-i osztrák béke. A magyar kérdésről közben folyamatosan folytak az egyeztetések, de magyar tárgyaló delegáció nélkül. Az itthoni zavaros „forradalmak” elmúlta után csak egy esztendő múlva, 1920 januárjában hívták meg a magyar tárgyaló delegációt Trianonba. Az országot Apponyi, Bethlen és Teleki képviselte. Miután rájöttek, hogy teljesen felesleges volt kiutazni, mert – ugyan végighallgatták őket – de senkit sem érdekelt több nyelven előadott magasröptű szónoklatuk a Kárpát-medence vízrajzi és földrajzi egységéről, az etnikai viszonyokról vagy Magyarország történelmi szerepéről (a kereszténység védőbástyája). Csak ekkor esett le nekik, hogy az ellenfél semmi másból nem ért, csak és kizárólag az erőből. Az pedig nem volt. Illetve ami volt (a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg), annak szigorúan megtiltották, hogy cseh, szerb vagy román csapatokkal harcba bocsátkozzon. Engedélyezett szerepük (Horthyval együtt) abban merült ki, a békekonferencia által nekünk meghagyott területeken megteremtsék és újra indítsák a közigazgatást, valamint aláírják a békediktátumot.

A békediktátumot tehát már a Horthy-rezsim írta alá. A vezető politikusaik közül egyikük sem akarta kézjegyével ellátni ezt a szégyent (akkor meg miért fogadták el?), ezért sorsoltak: a sors Drasche Lázár Alfrédre és Bénárd Ágostra esett, mint aláírókra. Ők pedig alá is írták az eléjük helyezett békediktátumot a jól ismert 1920. június 4-én. Itthon aztán megkezdődött a színjáték: zúgtak a harangok, megállt az élet, mindenki a magyarságot ért szörnyűségen kesergett (és a nemzeti oldalon ez folyik kisebb megszakításokkal egészen a mai napig).

Pedig inkább azon kellett volna siránkozni, hogy miként lehetett ilyen lekezelő, fölényes módon bánni a nemzetiségiekkel, hogy miért kellett kiegyezni a Habsburgokkal, hogy miként kerülhetett hatalomra Károlyi és Kun Béla bandája, hogy miként lehetett pillanatok alatt leszerelni a hadsereget, hogy miért nem fejtettünk ki jóformán semmiféle ellenállást a betolakodókkal szemben (a Vörös Hadsereget leszámítva), illetve, hogy egyáltalán miért kellett aláírni a békediktátumot? Miért nem tett úgy Magyarország, mint Kemálék Törökországa? Ezek ám az igazán fogas, megválaszolásra váró kérdések. És amíg ezeket nem tisztázzuk, felesleges másokra kenni Trianon minden felelősségét, mocskát.

Berényi Sebestyén

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategória

%d blogger ezt kedveli: