Szerző: andrelowoa | szeptember 19, 2010

SZEPTEMBER 19., VASÁRNAP

Állhatatosság mindvégig
Zsidók 6,4–12
„Kárhozatra juthat-e egy megtért ember? Lehetséges-e, hogy egy keresztyén – aki
elfogadta Jézus Krisztust személyes Megváltójának – akkorát vétkezik, hogy elveszti
üdvösségét, és a pokolra jut, az utolsó ítéletnél pedig a tüzes tóba vetik?” – fogalmazta
meg a kérdést Robert Glenn Gromacki (Salvation Is Forever) 1973-ban.
A gondolat természetesen már sokkal régebben foglalkoztatta a hívőket és
keresőket egyaránt. John Bunyan, a puritán prédikátor üdvösségkeresése
közben sokat vívódott azzal a gondolattal, hogy mi van akkor, hogyha őt
nem is választotta ki Isten az örök életre.
AZsidókhoz írt levél szerzője nem dogmatikai választ akar adni kérdésünkre.
Nem azzal foglalkozik, hogy véglegesen állást foglaljon az „üdvösség elveszíthetetlensége”
kérdésében. Őt a hívek jelenlegi állapota érdekli, és az a szent
aggódás vezeti, hogy olvasói nehogy visszaessenek. Pásztori, lelkigondozói lelkület
vezeti. Ebből a nézőpontból emlékezteti őket arra, hogy logikailag abszurd,
lehetetlen egy elesett és hitetlenné vált keresztyén ember számára, hogy
újra megfeszítse magának Jézus Krisztust, hogy újra megtérhessen. Ha megöli
magában az új embert, még egyszer nem születhet újra. Természetesen ezek a
felvetések nem más célt szolgálnak, mint hogy elrettentsék a híveket attól, hogy
felelőtlenül játszanak Jézus Krisztus váltságában kapott új életükkel.
Ha valaki elesett és már megkeseredett állapotában így teszi fel a kérdést:
Lehetséges-e számomra, hogy az Úr kegyelme megújítsa az életemet, hogy
Krisztus bocsánata eltörölje a bűneimet, hogy megtisztuljak és megerősödjek
a hitben? Akkor azt kell mondanunk, hogy lehetséges, ha igaz bűnbánattal és
alázatos bizalommal kéred ezt.
Ahit élő dolog. Csak a jelenben valóságos. Ezért annak dől neki, ami előtte
van. A hit személyes történetében sajnos tagadhatatlanul előfordulnak
visszaesések, gyengeségek, sőt még törések is. Saját magunkkal szemben is a
legfőbb kötelesség mindig az, hogy buzdítsuk magunkat az állhatatos igyekezetre
Isten iránt.
Egyik énekünk refrénje frappánsan így foglalja össze az igazság két részét:
Teljesen elég, teljesen elég,
elég nékem Jézus vére.
Ó, de remeg a szívem,
vajon Jézus Mesterem
hogy lesz vélem megelégedve?
A lényeg az, hogy Krisztus útján minden igyekezetemre szükség van,
hogy lelkemmel végletes baj ne történjen. Gyakorolni kell magam a bűnvallásban,
a jóra való igyekezetben, a szolgálatban, s amikor rám tör a lélek közömbössége,
akkor a megújulás keresésében. Ha így teszek, akkor jogom van
reménykedni Krisztus ígéretében: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha,
mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” (Jn 10,28) /HGy/

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt kedveli: