Szerző: andrelowoa | október 14, 2010

2010. október 13. szerda Kálmán, Ede napja 1218.

A mai nap meditációs fogalma:
Bölcsülés…

A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy észrevegyem, amikor alakítani kívánsz, s add, hogy ne rugdalódzam ösztökéd ellen! Add azt, amire szükségem van, hiszen Te tudod, mi az, ami életemet emeli, s növeli! Ámen

Gondolj Teremtődre ifjúságod idején,
míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!
Préd 12,1

“Ha majd megöregszem, akkor rendszeresen eljárok a templomba!” – magam is jónéhányszor hallottam ezt az önmentő kijelentést… Amíg az ember fiatalnak is érzi magát, s el nem éri élete elméleti fordulópontját (ez a 35-40 év) – ahonnan már kifelé fut az “élete erdejéből”, nem pedig befelé – addig nehezen érti meg, mi haszna lenne annak a vasárnapi egyórácskás templomi ücsörgésnek? Az élet furcsasága, hogy nagyon gyorsan eljönnek azok a bizonyos “nemszeretem-napok”, amikor is vissza kell adnunk szép lassan mindent a Teremtőnknek: látást, hallást, járást, s legvégül szívünk utolsó dobbanását…

Sokan gondolják, hogy aki fiatalon nem “éli ki magát” az idősebb korában nyugtalan lesz és csalódott, mert úgy érzi lemaradt az életről. Nos, ez hazugság! Aki megéri élete fordulópontját, s nemcsak éveinek számában, de lelkében is öregszik/fejlődik, az ismeri az igazságot: A “vér tombolása” nem aszerint csillapodik, hogy mennyire éltük ki vágyainkat, hanem attól, hogy az átélt dolgokat hogyan dolgozzuk fel, hogyan építjük be a személyiségünkbe. Az ember mindenkori életérzését a jelen pillanatai határozzák meg, és ha a jelen rossz, akkor semmilyen dicső és élvezettel teli múlt nem kompenzál. (Ugyanakkor bizonyos érési folyamat akkor is végbemegy, ha az ember végigtombolta a huszas éveit, és akkor is, ha szerzetesi életet élt…)

Gazemberré válni a legegyszerűbb dolog a világon, gyakorlatilag nem kell érte tenni semmit, emberré válni azonban – küzdelem. Aki emberré, istenképűvé akar válni, az nem spórolhatja meg az isteni megszelídítés és az emberi megszelídülés vad és kitartó egymásnak feszülését! Ezért fontos már fiatal korban Istenre gondolni, belszőni Őt életünk fonalába. Csak így válik teljessé az életünk, így nyer értelmet Teremtőnkkel való kapcsolatunkban a hűség…

Mindannyian jártunk már úgy, hogy tetszett valaki, talán bele is szerettünk, ám csak szenvedés és elutasítás fakadt belőle. Mindannyian jártunk már úgy (is), hogy az élet felkínált egy vágyott lehetőséget, ám nem voltunk felkészülve rá, nem tudtuk megtartani, nem tudtunk élni vele – és az ebből fakadó kudarcélmény nyomta a lelkünket. A szenvedés és fájdalom a jelenben átélve mindig úgy tűnik, hogy végtelen, nem lehet túlélni. Majd eltellik pár év, és már az is feledésbe merül, ami kiváltotta. Az idő sokmindent begyógyít, de igazi gyógyírt csak Isten ad(hat) mindenre.

A fiatal a jelenben, és fokozottan a jövőben él, az öreg már sokkal inkább az emlékeiben – vagyis a múltban. Van ebben a folyamatos visszaemlékezésben valami szépség. Az ember már nem is annyira fájón emlékezik, már eltávolodott a múltjától annyira, hogy az ne legyen felkavaró. Valahogy egyben látja az egészet. Emlékezik, ám közben elmereng azon, hogy hová is vezetett az élete. Semmit nem tanulni az életből, megrekedni egy bizonyos szinten a lelki érést illetően, nem más mint az Isten-adta meg-, és felismerési lehetőség elfecsérelése, a talentumunk elásása… erre bizony nincs mentség!

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

%d blogger ezt kedveli: