Szerző: andrelowoa | november 10, 2010

A magány csapdájában 6. rész – Az önfejűség és makacsság

Lelki magányosságunk oka lehet az önfejűség és a makacsság is, amikor az ember minden helyzetben önmagát részesíti előnyben: mindig saját vágyai teljesülését várja, mindenben saját akarata érvényesítésére törekszik és mindig saját véleményéhez ragaszkodik.

Létezik egy rettenetes tévedés, amiben mégis mindannyian hiszünk: azt hisszük, hogy boldogságunk, az ember boldogsága vágyaink teljesülésétől függ. Szoktunk is ilyen „jókat” kívánni egymásnak: „teljesüljenek minden vágyaid, valósítsd meg minden elképzelésed!” A valóságban azonban az, aki mindig saját vágyai, elképzelései teljesülését akarja és mindig azok megvalósulásáért küzd, a világ legboldogtalanabb embere. Mindig rossz kedve van, hiszen alig van valami, ami tetszése szerint lenne. Az ilyen ember önkéntelenül izolálódik. Csak önmagát érzékeli, szíve el van zárva Isten és az emberek elől. Minél inkább ragaszkodik saját maga érvényesítéséhez, minél többet követel önmaga számára – az emberek annál kevésbé kívánnak vele kapcsolatban maradni.

Amíg az önfejűség és a makacsság szabadon működhet az emberben, amíg az ember nem veszi fel velük a harcot, addig azok belső magányba taszítják az embert: nem engedik, hogy szívében megszülessen az önfeláldozás vágya. Mindenki ismer olyan embereket, akik – úgy tűnhetne – egyáltalán nem a magányra lettek teremtve: okosak, jól kommunikálnak, jó nevelést kaptak, és sokan viszonyulnak irántuk jóindulattal. Ők mégis magányosak maradnak. Miért? Egyszerűen azért, mert semmiben nem akarnak engedni a másik ember kedvéért, még apróságokban sem.

Például valaki megszokta, hogy minden vasárnap este egy forró tea mellett könyvet olvas. Ha eközben bekopog az idős szomszéd és megkéri, hogy menjen el a gyógyszertárba, akkor ez rendkívül nehezére fog esni, mert fel kell adnia egy szokását. Ezért inkább elfoglaltságára hivatkozva kimenti magát. Vagy ha valaki megszokta, hogy a papucsa mindig az ajtótól ballra található. Ha valaki óvatlanul a másik oldalra rakja, akkor kap a fejére: „Az én lakásomban a papucs mindig itt van”.

Az ilyen ember néha észreveszi, hogy micsoda börtönbe zárta be önmagát, de amikor eszébe jut az evangéliumi parancs, hogy áldozzuk fel önmagunkat másokért, akkor megijed és megszédül: „Nem, képtelen vagyok ilyen magaslatokra felemelkedni” – és inkább siet visszabújni az általa elrendezett, kimért és megszokott, de belül magányos, életébe.

* * *

Mit tegyünk, ha ki szeretnénk szabadulni a magány csapdájából? Ha szeretnénk megtalálni az emberek iránti szeretetet? Mit tesz az az ember, akinek egy létrán kell szédítő magasságba felmásznia? Nem néz se felfelé, se lefelé, mindig csak a létra következő fokát nézi. Ha azt elérte, akkor megint a következőt figyeli. Egy idő után észreveszi, hogy felért a csúcsára.

Ugyanez a helyzet velünk is: ma időnket feláldozzuk azért, hogy segítsünk idős szomszédunknak, holnap megpróbálunk nem feldühödni, hogy valaki máshová rakta a papucsunkat, egy idő után pedig meglátjuk, hogy az önfeláldozás, önmagunkról való lemondás egyre könnyebben megy, sőt olyan örömöt ébreszt a lelkünkben, amelyet korábban nem is ismertünk.

Antonij szurozsi metropolitának van egy érdekes elmélkedése. Felidézi, hogyan kísértette a farizeus a Megváltót azzal a kérdéssel: ki a felebarátom? Mi is gyakran tesszük fel ezt a kérdést: ki a felebarátom? Kit kell szeretnem? Azt hisszük, hogy ha megtaláljuk erre a jó választ, végül kiszabadulunk a magányból. Körbe-körbe nézünk: hol vannak a nekünk teremtett, hozzánk való emberek, akiket szeretni tudnánk? Magunkat érezzük a világegyetem középpontjának, a többi ember pedig körülöttünk forog. A farizeusnak az Úr az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszolt és egy váratlan következtetésre vezette el őt: „Ki a te felebarátod? Te vagy a felebarátja bármelyik embernek. Te menj el hozzá és tégy vele jót”. Az Úr így válaszol nekünk is. Te vagy a felebarát. A másik ember a középpont, te pedig az vagy, aki körülötte forogsz. Ő a bolygó, te meg a hold vagy. Téged teremtettek a számára, nem pedig őt a te számodra. Ezért menj, és tégy jót mindenkivel, akivel találkozol. Ha ezt megteszed, nem leszel magányos.

Felebarátunknak gyakran nagyon kevésre van szüksége: egy csepp figyelemre és érdeklődésre, a szeretet, a tisztelet egy kis megnyilvánulására. Antonij metropolita prédikációjában megemlíti a következő történetet: A második világháború idején Párizsban, az orosz gimnáziumban a nevelők között volt egy nagyon szigorú és zárkózott ember. Senki nem tudott róla semmit, többek között azt sem tudták, hogy milyen koldusszegényen él. Egyszer a tanítványai a következő esetet figyelték meg. Nem messze az iskolától az út szélén egy koldus ült, előtte egy sapka volt, sokan mentek el mellette pillantásra sem méltatva őt, mások odadobtak ugyan néha egy-egy érmét, de még csak rá sem néztek. Ekkor a fiatalok észrevették a közeledő tanárt, aki hirtelen megállt a koldus előtt, levette a sapkáját és mondott neki valamit. Egyszerre a koldus felugrott és megölelte őt. A megdöbbent gyerekek természetesen később rákérdeztek a történtekre tanáruknál. Ő így felelt: „Gyalog mentem Párizs egyik végéből a másikba, mivel nem volt pénzem metrójegyre; ahogy az úton mentem, megláttam ezt a koldust, láttam, ahogy az emberek elmentek mellette, láttam, hogy egyesek úgy dobtak pénzt a sapkájába, hogy rá sem néztek. Az jutott az eszembe, hogy ha elmegyek mellette, anélkül, hogy észrevenném, lehet, hogy az emberekbe vetett hitének utolsó morzsáját fogja elveszíteni. De pénzem nem volt. Megálltam előtte, levettem a sapkámat, köszöntem, és megmondtam neki: „Bocsásson meg, de nem adhatok semmit, mivel magamnak sincs pénzem…” Ekkor ez az ember felugrott, és megölelt engem. A koldus azt mondta, hogy senki nem adott még neki ilyen gazdag, bőséges adományt, mint ez az ember, aki nem adott neki pénzt, de mégis meglátta benne az emberi személyt.

Végül megemlítek még egy embert, aki soha nem ismerte a magányt. Erről Emilianosz sztarec szólt egy beszélgetésében. Vidéki pap volt, egész életét egy kis görög településen töltötte. Dimitriosz atyának hívták, egyszerű, nem nagy műveltségű ember volt. De szíve hatalmas volt a felebarátai számára és telve volt szeretettel.

Emilianosz sztarec mesélte, hogy Dimitriosz atya minden embernek segített, mindenkiért felelősnek érezte magát. Ha valami baj történt a faluban, kezébe vette a botját és így szólt magához: „Siess Dimitriosz atya, a sátán újra eljött a falunkba”.

Megharagudott magára, amikor elfelejtette valakinek a nevét, aki imáját kérte, ilyenkor így imádkozott: „az autóbuszállomás vezetőjéért… és azért az orvosért…”

Nyílt, szeretettel eltelt szívéért az Úr úgy hallgatott rá, ahogy a nagy szentekre hallgat. Egyszer Dimitriosz atya Szent Györgyhöz imádkozott, hogy újból víz fakadjon a falu kiapadt forrásából. Amikor a víz kibuggyant, egyszerűen szólt: „Szent György, köszönjük, jótevőnk!”. Isten előtti bátorsága olyan nagy volt, hogy nem egyszer megígérte lelki gyermekeinek: „Halálom után is eljövök hozzátok és segítek nektek. Hogyan felejtkezhetnék el rólatok, lelki gyermekeimről!”

Valaki úgy gondolhatná: „Ez mind nagyon szép, helyes szavak, de mindez nagyon bonyolult és nehéz észben tartani. Nincs valamilyen egyszerű univerzális tanács, amit megjegyezhetnénk és könnyen követhetnénk?” Van. Ezt a tanácsot Dorotheosz abba (VI. század vége) szemléletes tanítóbeszédében találhatjuk meg. Képzeljük el, mondta, hogy az életünk egy kör. A kör középpontja – az Úr Isten, az emberek útjai pedig – olyan sugarak, amelyek a kör közepe felé tartanak. Minél több ember törekszik a kör felé, vagyis Istenhez, annál közelebb kerül a többi emberhez is. Ez az ima útja. Minél közelebb kerülünk a többi emberhez, annál közelebb kerülünk Istenhez is. Ez pedig a felebarátunkért végzett önmegtagadás útja. A magány – a kör széle. Induljunk el a kör közepe felé!

http://szimandron.hu/index.html


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategóriák

<span>%d</span> blogger ezt szereti: