Szerző: andrelowoa | december 7, 2010

2010. december 7. kedd Ambrus napja 1254.

A mai nap meditációs fogalma:
Életutunk..

A mai nap imádsága:
URam! Néha elfáradok, Te jól tudod ezt. Kérlek újítsd meg erőmet, hogy Veled együtt elérjem a célt! Ámen

Minden útját helyesnek tartja az ember, de az ÚR vizsgálja meg a szíveket.
Péld 21,2

“Saját utamon akarok járni!” – ismerős kijelentés ez, talán mi magunk is kimondtuk ezt az ígéretesen szép mondatot, s fordultunk szembe, s távolodtunk el a helyes iránytól… A világ izgalmakat kínáló felfedezése márcsak ilyen, könnyen megszédülünk tőle, főleg ha fiatalok vagyunk. Tapasztalatokat gyűjtve aztán később rádöbbenünk: “Lám-lám, apámnak, a tanáromnak, a papomnak mégiscsak igaza volt! Nem így kellett volna…” Vannak azonban olyan hibák, vétkek, mulasztásos bűnök, melyeket minden generációnak el kell követnie -, talán azért, hogy félreérthetetlenül kivilágoljék a saját életünkben is az Isten kegyelme.

Az úton levés mindig fárasztó – ki ne tapasztalta volna már ennek gyötrelmét? Autóban ülve elgémberedett lábakkal vagy vonatablakból kifelé bámészkodva, a monoton zötykölődésben elhordozni az idő alig-múlni-akarását. Aztán egyszercsak felsejlenek a horizonton az ismerős fák, az épületek, talán még a templomtorony is… a megérkezés öröme ilyenkor bizsergetően határtalan. Jó célba jutni, jó megpihenni, jó, ha várnak az emberre…

Eladdig, még nem látja valaki, hogy hová vezet az út, amin éppen jár, meggyőződéssel mondogatja másoknak és magának is: “Ez nekem jó, s jól teszem, hogy ezt teszem!” Mivel a keresztény ember is ember, néha letér arról az útról, amire ráállította Teremtője. Az élet virágos mezéjének illata ugyanis könnyen elbódítja az embert, főleg azokat, akik alábecsülik a kísértés erejét, s felbecsülik saját erejüket. Azt, hogy visszatalál a hívő ember a saját útjára, köszönheti először is Isten kegyelmének, s annak a józanságának, amit igyekszik megőrizni. Tudja ugyanis, hogy minden út egyszer véget ér, s ha nem számolunk azzal, hogy egyszer “nincs tovább” -, akkor igen keserű meglepetések érhetik az embert!

A Krisztust követő korai keresztények magukat “communio viatorum”-nak, azaz útonlevők közösségének nevezték. Valóban nagy kiváltság, ha közösségben tehetjük meg ezt az utat, amit nekünk rendelt a JóIsten. Hordozó közösség nélkül ugyanis nemcsak fárasztó, de örömtelen is a vándorlás. Együtt azonban minden könnyebb… S ha vándorlásunkban azt is felismerjük, hogy velünk az Isten, akkor különösen is hálásak tudunk lenni az életünkért…


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Kategória

%d blogger ezt kedveli: