TISZTÍTÓTŰZ

Faustyna nővér látomása a tisztítótűzről

Rövidesen megbetegedtem. A drága főnöknő két másik nővérrel együtt elküldött vakációra Skolimówba, nem messze Varsótól. Ebben az időben megkérdeztem Jézustól, kiért kell még imádkoznom? Jézus azt válaszolta, hogy majd a következő éjjel megmondja, kiért kell imádkoz­nom.

Megpillantottam Őrangyalomat, aki utasított, hogy kövessem őt. Hirtelen ködös, tűzzel teli helyiségben találtam magam, melyben sok szenvedő lélek volt. Ezek a lelkek szívből imádkoznak, de ez nem használ nekik. Csak mi tudunk rajtuk segíteni. Az őket égető lángok engem nem érintettek. Őrangyalom egy pillanatra sem hagyott el. Megkérdeztem a lelkeket, hogy mi az, ami a legnagyobb szenvedést okozza nekik. Egyön­tetűen azt válaszolták, hogy legnagyobb szenvedés számukra az Isten utáni vágyódásuk. Láttam a Szűzanyát, amint meglátogatta ezeket a lelkeket a tisztítótűzben. A lelkek Tenger Csillagának nevezik Máriát. Enyhülést visz nekik. Még többet is szerettem volna velük beszélni, de őrangyalom jelezte, hogy mennünk kell. Kiléptünk ebből a szenvedésekkel teli börtönből. Egy belső hangot hallottam, mely azt mondta:

,, Irgalmam nem akarja ezt, de az igazság megköveteli.”

Ettől az időtől kezdve szorosabb kapcsolatba kerültem a szenvedő lelkekkel.

IRODALOM: Szent Fausztina Kowalska nővér. NAPLÓ. Isteni Irgalmasság Alapítvány. Eger. 2001.

Emmánuel nővér interjúja Maria Simma-val (Sonntag. Vorarlberg. Kb. 1988)

­

Néhány hónappal ezelőtt nagy érdeklődéssel olvastam egy könyvet a tisztítótűzben szenvedő lelkekről. Nagyon megrémített, mert egészen aktuális tanúságtételeket közölt, egyébként pedig igen jól megmagyarázta az Egyház idevonatkozó tanítását. Maria Simma írta, címe: A tisztítótűzben szenvedő lelkek mondták nekem… Miután elol­vastam a könyvet, írtam a kiadónak, s megtudtam, hogy Maria Simma él még él. Akkor gyorsan kapcsolatot keres­tem vele, s ő hajlandó volt találkozni velem, hogy válaszoljon számos kérdésemre. Nagyon boldog voltam, mert valahányszor alkalmam volt a szenvedő lelkekről beszélni vagy prédikálni, megállapítottam, hogy óriási, hallatlan érdeklődés mutatkozott hallgatóim körében. Gyakran könyörögtek, hogy beszéljek erről még többet: “Mesélj még többet ezekről a lelkekről!” – kérték, s világosan láttam, hogy ez a beszéd igen erős szomjúságot elégít ki. Szeret­nénk tudni, mi vár mindnyájunkra a halál után. Meg kell mondani azt is, hogy ezeket a dolgokat már nem nagyon tanítják a plébániákon, a hittanórákon, gyakorlatilag sehol sem. Úgy, hogy egy nagy űr van, nagy hiányosság. Ha úgy tetszik, nagy tudatlanság, sőt, bizonyos szorongás is a végső dolgoknak e realitásaival kapcsolatban. Ez a beszélgetés nemcsak abban segít majd nekünk, hogy rnegszűnjön ez az aggodalom, – amely egyáltalában nem helytálló ­- a tisztítóhellyel kapcsolatban, de világot derít majd arra is, hogy Isten terve velünk nagyszerű, pompás, valóban lelkesítő. És azt is megtudjuk, hogy ezen a Földön óriási hatalom van a kezünkben, hogy boldogságot nyújthatunk halottaink lelkének, és hogy megtaláljuk magunk is ezt a boldogságot a saját életünkben.

Ismertem egy fiatalembert, mintegy húsz éves lehetett. Egy Nílus-menti faluban élt. Ezt a falut egymás után áradá­sok sújtották és rengeteg lakosa meghalt. Egy este a fiatalember éppen szülei házában tartózkodott, amikor meg­hallotta, hogy rettenetes ár pusztít a házuk mellett. Aztán kiabálást hallott, szivettépő kiáltásokat: Segítség, segíts­ég! Elvisz minket az ár! A fiatalember kiugrott az ágyából és kirohant, hogy segítséget nyújtson az embereknek.

Édesanyja meghallotta a kiáltásokat, és odaállt az ajtó elé, hogy a fiú ne tudjon kimenni, “Nem, nem, menjenek mások segíteni, ne mindig mi! Nagyon nagy a veszély odakint, nem akarom, hogy még eggyel több halott le­gyen!” De a fiatalember, akit megrendítettek a kiáltások, segíteni akart az embereknek, félrelökte az anyját, és azt mondta: “De igen, odamegyek. Nem hagyhatom, hogy meghaljanak!” Kiment, s útjában őt is elragadta az ár, és meghalt.

És íme, két nappal a halála után meglátogatott engem egy éjszaka és azt mondta nekem: “Mondass ér­tem három misét. Akkor kiszabadulok a tisztítóhelyről.” Elmentem elmondani a dolgot a családjának és a barátai­nak. Nagyon csodálkoztak, hogy csak három mise után szabadul a tisztítóhelyről. A barátai azt mondták: Igaz, nem szerettem volna a helyébe lenni, amikor meghal; ha tudnád mennyi bolondságot követett el életében!” És a fiatalember azt mondta nekem: “Tessék! Tiszta szeretetből cselekedtem, amikor odaadtam az életemet, kockáztat­tam az életemet ezekért az emberekért és ezért fogadott be engem az Úr a mennybe.” Igen, a szeretet elfed egy se­reg vétket.

Maria Simma ma 73 éves, egyedül él kis házában Sonntag-ban. Sonntag nagyon szép kis falu a Vorarlbergben, Ausztriában, s ott találkoztam vele. Kicsoda Maria Simma? Egyszerű parasztasszony, gyermekkora óta sokat imádkozik a szenvedő lelkekért. 25 éves korában egy igen különös karizmában részesült, mely nagyon ritka az egyházban: a szenvedő lelkek látogatásának karizmájában. Buzgó katolikus és igen-igen alázatos s nagyon egyszerű. Nagy segítséget kap plébánosától, és a püspökétől is, amint majd látni fogjuk. Bármily különleges karizmában részesüljön is, igen szegényesen él, nagyon szűkösen. Például szinte alig van hely ahhoz. hogy az. Ember megforduljon a széke körül a kis szobában, ahol fogad minket. Szóval, rendkívüli karizma, de gyökerei az Egyházban találhatók. az egyház történetében, mert számos szent volt – kanonizált vagy nem kanonizált – aki gyakorolta ezt a karizmát. Idézem csupán Szent Gertrúdot, Genuai Szent Katalint, aki sokat írt erről. Jézusról nevezett

Mariannát, Szent Mária Margitot Paray le Monial-ból, aki a Szent Szívet látta látomásában, az ars-i plébánost, Bosco Szent Jánost, Boldog Betlehemi Mariannát stb. Könyvet lehetne írni róluk, és ha behatóbban tanul­mányozzuk ezeknek a szenteknek a tanítását, azt látjuk, hogy mind-mind ugyanazt mondják. Maria Simma a maga részéről csak újra átéli az ő szép tanúságtételüket. Ezért nem haboztam kérdéseket feltenni neki, mivel megvan azaz előnye, hogy a mi korunkban él, tehát kapcsolatba lehet lépni vele. Megostromoltam kérdése­immel, kihasználtam a lehetőséget. A probléma csak az volt, hogy egy szót se tud franciául. Tehát tolmáccsal dol­goztam. Azért, hogy a kazetta ne legyen túl hosszú, a saját szavammal adom vissza, amit ő mond, vagy a választ közvetlenül a tolmács fordításában közlöm. Egyéni magyarázatokat fűzve hozzá.

Mária elmesélné nekünk, hogyan történt, amikor először látogatta meg magát egy szenvedő lélek?

1940-ben történt, egy éjszaka, hajnali 4 órakor. Hallottam, hogy valaki fel-alá járkál a szobában. Erre ébredtem fel, s néztem, ki jöhetett be a szobámba.

És megijedt?

Nem, egyáltalán nem vagyok félénk. Anyám még gyerekkoromban azt mondta, különös gyerek vagyok, mert sohasem félek.

Aha. És azon az éjszakán mi történt? Mesélje el!

– Láttam, hogy az illető idegen. Lassan járkált fel-alá. Szigorú hangon rászóltam: Hogyan jöttél be ide? Mit vesz­tettél el? De ö csak tovább járkált a szobában, fel-alá, mintha semmit se hallott volna. Akkor megint megkérdez­tem: Mit csinálsz? De mivel még mindig nem válaszolt, hirtelen felálltam és meg akartam ragadni. És csak a leve­gőt fogtam meg, már nem volt ott semmi. Akkor visszafeküdtem, és megint hallottam, hogy fel-alá járkál. Azon töprengtem, miért látom én ezt az embert, akit nem tudok megfogni. Megint felkeltem, hogy megfogjam és meg­ állítsam a járkálását, megint a levegőbe kaptam. Zavarban voltam, visszafeküdtem. Az illető nem jött vissza, de én nem tudtam elaludni. Másnap mise után odamentem a lelkiatyámhoz, és mindent elmeséltem neki. Azt mondta nekem: Ha ez újra előfordul, ne kérdezd tőle: ki vagy te, hanem azt, hogy mit akarsz tőlem? A következő éjjel az ember visszajött. Ugyan ő volt és én megkérdeztem tőle: Mit akarsz tőlem? Azt felelte: Mondass értem három misét, és én megszabadulok. Akkor megértettem, hogy ez egy szenvedő lélek. A lelkiatyám megerősítette ezt. Azt is tanácsolta, hogy sohase utasítsam vissza a szenvedő lelkeket, hanem nagylelkűen fogadjam el a kéréseiket.

– És aztán folytatódtak a látogatások?

– Igen, néhány éven át csupán 3-4 lélek. Főleg november hónapban. Később többen jöttek.

– És mit kérnek magától ezek a lelkek?

– Legtöbbször azt kérik, hogy mondassak misét, és legyek ott azokon a miséken. Kérik, mondjam el a rózsafüzért és végezzek keresztutat.

– Igen, most felvetődik a kérdés a tisztítóhely tulajdonképpen micsoda?

– Hát, azt mondhatnám, hogy ez egy zseniális találmánya Istennek. Mondok erre egy képet, saját magam gondol­tam ki: Tegyük fel, hogy egy napon kinyílik egy ajtó és megjelenik egy gyönyörűszép lény, olyan szép, amilyent még soha nem látott az ember a földön. Le vagyunk nyűgözve ettől a csodaszép Lénytől, felkavar bennünket annál is inkább, mert ez a lény azt mutatja, hogy őrülten szerelmes belénk, és azelőtt el sem bírtuk képzelni, hogy ennyi­re szeressen minket valaki. Azt is sejtjük, hogy ez a Lény nagyon vágyódik arra, hogy magához vonzzon, megölel­jen minket, és a szeretet tüze, amely már égeti a szívünket, arra késztet, hogy a karjai közé vessük magunkat. De ebben a pillanatban rájövünk, hogy hónapok óta nem mosakodtunk, hogy rettentő rossz szagunk van, csorog az orrunk, zsíros a hajunk, koszos a ruhánk, stb., stb. És akkor azt mondjuk: nem, lehetetlen, hogy ebben az állapot­ban odamenjek, előbb meg kell mosdanom, jól letusolok, aztán gyorsan visszajövök hozzá. Csakhogy a szívünk­ben feltámadt szeretet olyan erős, olyan égető, olyan hatalmas, hogy ez a késedelem, amelyet a tusolás okoz, ki­bírhatatlan. És a távollét forró tüze, még ha csak pár percig tart is, kegyetlenül égeti a szívünket. És ez az égés természetesen arányban van a szeretet feltárulásának intenzitásával. Szeretetből adódó égés. Hát pontosan ez a tisztítóhely. Késlekedés, amelyet a tisztátalanságunk kényszerít ránk, késlekedés, hogy Istent átöleljük. Szeretet­égés, amely rettentő szenvedést okoz. A szeretetre való várakozás, ha úgy tetszik: nosztalgia. És éppen ez az égés, ez a nosztalgia mossa le rólunk azt, ami még tisztátalan mibennünk. A tisztítóhely, mondhatnám, a vágy helye.

Örülten vágyódunk Istenre. Istenre, akit már ismerünk, mert láttuk, de még nem jutottunk el Hozzá.

A szenvedő lelkek gyakran beszélnek Máriának arról, milyen nagyon vágyódnak Istenre, és arról, milyen fájdal­mas számukra ez a vágy. Valóban agónia. Gyakorlatilag, azt mondanám: a tisztítóhely egy hatalmas ránk törő hi­ánybetegség: Isten hiányzik nekünk. De itt megkérem Máriát, tisztázzon nekünk egy alapvető pontot:

– Mária, a szenvedő lelkekben van-e öröm és reménység, szenvedésük közepette?

– Igen. Egyetlen lélek se szeretne a tisztítóhelyről visszatérni a földre. Ismernek valamit, ami végtelenül felülmúl minket. És nem tudnák újra rászánni magukat, hogy végigjárják a földi utat. Ez a nagy különbség ahhoz a szenve­déshez képest, amelyben nekünk van részünk a Földön. Mert a tisztítóhelyen, még ha borzalmas is a lélek fájdal­ma, megvan az a bizonyossága, hogy mindörökre Istennel fog élni, megingathatatlan bizonyosság. És ez a bizo­nyosság olyan erős, hogy az öröm nagyobb, mint a fájdalom. És semmiért a világon nem szeretnénk újra élni a földön. A földön végülis az ember sohasem biztos semmiben.

– Mária, most mondja meg, Isten küldi-e a lelket a tisztítóhelyre, vagy saját maga határozza el, hogy odamegy?

– Maga a lélek akar a tisztítóhelyre menni, hogy tiszta legyen, mielőtt a mennybe megy. De azt is meg kell mon­dani, hogy a lélek, mikor a tisztítóhelyen van, Isten akaratát teszi teljesen a magáévá. Örül a jónak és szereti Istent és minket is szeret. Ezek a lelkek teljesen egyek Isten szellemével és világosságával, hogy úgy mondjam.

– Mária, a halál pillanatában teljes fényben látjuk-e Istent vagy még csak homályosan?

– Még csak homályosan, de azért ez mégis olyan világosság, hogy elég ahhoz, hogy nosztalgiát érezzünk iránta. Persze, vakító fényesség ez, a Föld sötétségéhez képest. De ez még semmi ahhoz a teljes világossághoz, amelyet a lélek megismer majd amikor a mennybe megy. Egyébként erre vonatkozóan idézni lehetne az „Élet az élet után”-ban leírt tapasztalatokat. A lelket annyira lenyűgözi ez a világosság, hogy szenvedés, agónia számára visszatérni a Földre ez után a tapasztalat után.

– Mária. meg tudná-e mondani, mi a Szent Szűz szerepe a szenvedő lelkekkel kapcsolatban?

– Gyakran eljön megvigasztalni őket, mondván nekik: sok jót is lettek. Igen, bíztatja őket.

– Vannak-e sajátos napok, amikor megszabadítja őket?

– Igen, főleg karácsonykor, Mindenszentek napján, nagypénteken,, s megszabadítja őket a mennybemenetele napján­ és Jézus mennybemenetele napján.

– Mária, miért kerül valaki a tisztítóhelyre, melyek azok a bűnök, amelyek a leginkább odajuttatnak minket?

– A szeretet elleni vétkek, a felebaráti szeretet elleni bűnök. a szív keménysége, az ellenségeskedés, a rágalom, mindezek.

– Igen. Tudom, hogy a rágalom és a megszólás a legcsúfabb piszok, hosszú tisztulást igényelnek. Itt Mária egy példát említ, amely nagyon meghökkentette. Elmesélem ezt a tanúságtételt.

Egy férfiről és egy nőről van szó, akik megkérdezték tőle, tudja meg, a tisztítóhelyen vannak-e? És a kérdezőskö­dők nagy meglepetésére az asszony már a mennyben volt, a férfi pedig a tisztítóhelyen. Pedig az asszony akkor halt meg, amikor abortuszt hajtatott végre magán, míg a férfi igen gyakran járt a templomba, s látszólag igen ren­des, jámbor életet élt. Akkor Mária újból érdeklődött azt gondolván, hogy tévedett. De nem, a dolog valóban úgy történt. Gyakorlatilag egyszerre haltak meg, de az asszony mélységesen megbánta tettét és nagyon alázatos volt, míg a férfi mindenkit kritizált, mindig panaszkodott, és megszólta az embereket. Kritizált, és ezért volt igen hosszú a tisztítóhelyen való tartózkodása. Tehát nem szabad a látszat alapján ítélkezni.

Ami a szeretetet illeti, idetartozik az, amikor visszautasítunk embereket, akiket nem szeretünk, nem vagyunk haj­landók kibékülni, megbocsátani. És az a sok sértődöttség, amit ápolgatunk magunkban.

Mária igen meglepő tanúságtételt mondott nekünk erre vonatkozóan, egy olyan személy történetét, akit ö nagyon jól ismert. Egy nőről van szó, aki már meghalt, a legborzalmasabb tűzben volt, rettenetes szenvedések közepette.

És mikor meglátogatta Máriát, elmondta neki miért. Volt egy barátnője, akivel igen ellenséges viszonyt tartott fenn. És ennek ő volt az oka. Éveken át táplálta ezt az ellenségeskedést, holott a barátnője többször is jött, hogy kibéküljön, kiengesztelődjön vele. Ö pedig mindig visszautasította. Mikor az asszony súlyos beteg lett, továbbra is bezárta a szívét, és visszautasította a barátnője által felajánlott kibékülést, egészen a halálos ágyáig, ahová a barát­nője eljött, hogy kibéküljenek, még ott sem volt hajlandó kibékülni és kiengesztelődni. És ezért került egy rendkívül fájdalmas purgatóriumba, és jött Mária segítségét kérni. Azt hiszem, ez igen jellemző eset a szívben táplált bosszúvágyat illetően. Ami a beszédet illeti, nem hangsúlyozhatjuk eléggé, mennyire gyilkos lehet egy kritizáló, rosszindulatú szó, s mennyire gyógyító is lehet egy szó.

– Mária, meg tudná-e mondani, kik azok, akiknek a legtöbb esélye van arra, hogy egyenest a mennybe menjenek?

– Akik jószívűek. Jószívűek mindenkivel. A szeretet elfed egy sereg bűnt.

– Igen, Szent Pál mondja ezt nekünk. És milyen eszközöket használhatunk fel a Földön, hogy elkerüljük a purga­tóriumot, és egyenest a mennybe menjünk?

– Sokat kell tennünk a szenvedő lelkekért, mert ők is segítenek minket, a maguk részéről nagyon alázatosnak kell lenni, ez a legerősebb fegyver a rossz, a gonosz ellen. Az alázatosság elkergeti a rosszat.

– Szeretném itt felolvasni önöknek Beriou atya szép tanúságtételét. Beriou atya szép könyvet írt a szenvedő lelkekről. Szó van benne arról, hogyan segítik a szenvedő lelkek azokat, akik imájukkal könnyítenek szenvedéseiken. Mesé­ik, hogy valaki, aki igen szerette a szenvedő lelkeket, egész életét arra szentelte, hogy enyhítse szenvedéseiket.

Amikor elérkezett a halála órája, az ördög nagy dühvel támadt rá, mert látta, hogy kicsúszik a kezei közül. Úgy tűnt, hogy mindent megtesz ellene. A haldokló küzdött az ördög ellen, és egyszerre csak egy sereg ismeretlen ha­tolt be a szobájába, gyönyörű szép lények, akik elkergették az ördögöt, s ágyához lépve mennyei szavakkal erősítették és bíztatták az asszonyt, aki mélyet sóhajtott és felkiáltott:

– Kik vagytok, kik vagytok, kérlek, akik annyi jót tesztek velem?

– Mi az ég lakói vagyunk, mondták a jótékony látogatók, akik a te segítségeddel jutottunk el a bol­dogságra. És most mi jöttünk hozzád hálából, hogy segítsünk neked átlépni az Örökkévalóság küszöbét, hogy ki­ hozzunk téged erről a szorongással teli helyről, hogy bevezessünk a Szent Város örömébe.

Erre a haldokló arcát mosoly öntötte el, szeme lecsukódott, és elaludt az Isten békéjében. Lelke, mely tiszta volt, mint a galamb, az Urak Ura elé lépve annyi pártfogót és Ügyvédet talált, amennyi lelket megszabadított, és miután elismerték, hogy méltó a dicsőségre, mintegy diadalmenetben lépett be a mennybe, mindazok tapsa és áldása közepette, akiket ő hozott ki a tisztítóhelyről.

Bárcsak mi is hasonló boldogságban részesülnénk egy napon!

– Meg kell mondanunk, hogy azok a lelkek, akiket a mi imáink szabadítottak ki, nagyon hálásak és segítenek min­ket életünk folyamán ez nagyon érezhető. Tanácsolom, próbálják ki! Segítenek minket, ismerik szükségleteinket, és sok kegyelmet eszközölnek ki nekünk.

– Akkor hát Mária, most a jobb latorra gondolok a jobb lator volt Jézus mellett a kereszten. Szeretném tudni, mit tett, miért ígérte meg neki Jézus hogy még aznap vele lesz?

– Alázatosan elfogadta a szenvedését, mondván, hogy igazságos. Bíztatta a másik latort, hogy fogadja el ő is. Volt benne istenfélelem, vagyis alázatos volt. Az is fontos mikor az ember a halállal szembenéz, hogy teljesen alávessük­ magunkat, Isten akaratának.

És Mária elmesélte nekünk egy négygyermekes anya szép történetét:

Az anya haldokolt s ahelyett, hogy lázadozott vagy nyugtalankodott volna, azt mondta az Úrnak. Elfogadom a halált, mert Te akarod, és életemet a kezedbe helyezem. Rád bízom a gyerekeimet, tudom, hogy gondoskodni fogsz róluk.

Mária azt mondta nekem, hogy amiért ilyen óriási bizalma volt Istenben, ez az asszony egyenesen a mennybe ment, anélkül, hogy áthaladt volna a purgatóriumon.

Szép példa azé a fiatalemberé is, akiről a kazetta elején beszéltünk, aki kockára tette az életét, hogy megmentse testvéreit az áradatban. Látható, hogy a szeretet, egyetlen ingyenes szeretet-gesztus rengeteg bűnt betakar, mivel ez a fiatalember elég léha életet élt, s az Úr kihasználta ezt az egyetlen tiszta szeretet­pillanatot, hogy magához vegye. A fiatalember megmagyarázta Máriának, hogy talán soha nem lett volna alkalma életében ilyen nagy szeretet aktust végbevinni, és talán rossz ember vált volna belőle, és az Úr a maga irgalmassá­gában akkor szólította magához, amikor a legszebb és a legtisztább volt emiatt a szeretet aktus miatt. Tehát a sze­retet, az alázatosság és az Istenbe vetett bizalom: ez az aranykulcs, amely lehetővé teszi, hogy egyenest a mennybe menjünk.

– Mária, mondja meg, melyek a leghatékonyabb eszközök arra, hogy segítsük a szenvedő lelkeket?

– A szentmise.

– Miért a szentmise?

– Mert Krisztus ajánlja fel magát értünk szeretetből. Ez magának Krisztusnak a felajánlása Isten részére. A leg­szebb ajándék. A pap Isten képviselője. De maga Isten ajánlja fel és áldozza fel magát értünk. A mise hatékonysá­ga az elhunyt számára annál nagyobb, minél jobban becsülte az illető a misét életében. Ha valaki teljes szívéből imádkozott a misén, és amennyire ideje megengedte hét közben is eljárt oda, az nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az érte mondott mise hatékony legyen. Itt is azt aratja az ember, amit vetett.

És hozzátennék valamit: egy szenvedő lélek a temetése napján jól látja, hogy valóban imádkoznak-e érte, vagy csak éppen elmennek a temetésére, hogy megmutassák: ott vagyunk. Csak az ima segít, a jelenlét nem, s a lelkek gyakran panaszkodnak, hogy az emberek elmennek a temetésre, de egy imát sem mondanak Istenhez, csak sokat sírnak, ez pedig felesleges.

Egy nagyon szép példát fogok említeni, amelyet az ars-i plébános mondott el a híveinek, éppen a misével kapcso­latban.

“Gyermekeim, egy jó pap elvesztette egy barátját, akit nagyon szeretett Ezért sokat imádkozott a lelke nyugalmáért. Egy napon Isten tudomására hozta, hogy az illető a tisztítóhelyen van és borzasztóan szenved. Ez a szent pap nem tudott jobbat kigondolni, mint hogy felajánlja a szentmise áldozatot kedves halottjáért. A konszekráció pillanatában kezébe vette az ostyát, és ezt mondta: Örök Szent Atya! Csináljunk egy cserét. Nálad van a barátom lelke, aki a purgatóriumban van, én meg kezemben tartom Fiad testét. Hát irgalmas jó Atyám, sza­badítsd meg a barátomat, és én felajánlom Neked a Fiadat halálának és szenvedésének teljes érdemével. Kérése teljesült. Valóban, az Úrfelmutatás pillanatában látta barátja lelkét dicsőségben ragyogva, amint a mennybe ment. Isten elfogadta a cserét. Nohát, gyermekeim, tette hozzá az ars-i plébános, ha ki akarunk szabadítani a purgatóriumból egy lelket, aki kedves nekünk, tegyünk mi is így: ajánljuk fel Istennek a Szent Áldozat által szeretett Fiát halálának és szenvedésének minden érdemével. Isten semmit sem tagad hat meg tőlünk.”

Van egy másik igen hatalmas eszköz a szenvedő lelkek megsegítésére, s ez természetesen a saját szenvedésünk, a penitenciáink felajánlása, és az önként vállalt szenvedés: mint a vezeklés, a böjt, az önmegtartóztatás, stb., és per­sze a nem önként vállalt szenvedés is, mint a betegség, a gyász, stb.

– Mária, magát is több ízben felhívták, hogy szenvedjen a szenvedő lelkekért, hogy megszabaduljanak. Meg tudná-e mondani, mit érzett és élt át ilyenkor?

– Első ízben egy lélek megkért, legyek szíves szenvedni három órát a testemben érte. És utána folytathatom a munkámat. Azt mondtam magamban: ha három óra múltán vége, elfogadhatom. Az a három óra úgy éreztem, hogy három napig tartott, annyira fájdalmas volt. És a végén megnéztem az órámat, és láttam, hogy csak 3 órát tartott. A lélek azt mondta, hogy 20 évi purgatóriumtól kíméltem meg azzal, hogy a 3 órai szenvedést elfogadtam.

– Igen, de miért szenvedett csupán 3 órát 20 évi purgatóriumért.? Miben volt több a maga szenvedése?

– Mert a Földi szenvedésnek más az értéke. A Földön, amikor szenvedünk, akkor növekedhetünk a szeretetben, ér­demeket szerezhetünk Ez nem így van a purgatóriumi szenvedéssel, ott a szenvedés csak arra jó, hogy megtisztít­son minket a bűntől. A Földön megkapunk minden kegyelmet. Szabadon választhatunk.

– Mindez nagyon biztató, mert rendkívüli értelmet adhat szenvedéseinknek, mivel ez az önként vagy nem önként vállalt szenvedés, az áldozatok, amelyeket meghozhatunk, – a betegség, a gyász, a csalódások okozta szenvedés – ha türelmesen alázatosan fogadjuk és szenvedjük el őket, ezeknek a szenvedéseknek hallatlan erejük lehet, hogy segítsenek a lelkeken. És a legjobb, amit tehetünk – mondta Mária – ha egyesítjük szenvedésünket Jézuséval, leté­ve őket Szűz Mária kezébe. Mert Ő tudja a legjobban felhasználni őket, mivel mi magunk legtöbbször nem ismerjük a legsürgősebb szükségleteket magunk körül. És persze mindezt Mária visszaadja nekünk halálunk óráján. És ezek a szenvedések. – ezzel bíztathatjuk magunkat, amikor szenvedünk – ezek a felajánlott szenvedések lesznek a mi legértékesebb kincseink a túlvilágon.

Egy másik eszköz, amely hatékony – mondja nekünk Mária – a keresztút.

Mivel az Úr szenvedéseit szemlélve lassan elkezdjük gyűlölni a bűnt és kívánni minden ember üdvösségét, a szívnek ez a hajlandósága megkönnyebbülést szerez a szenvedő lelkeknek, és felkelti a bűneink feletti bánatot.

Egy másik igen ajánlott eszköz, a szentolvasó az elhunytakért

A rózsafüzér által minden évben sok lélek szabadul ki a tisztítóhelyről. Maga az Isten anyja jön a purgatóriumba, hogy kiszabadítsa onnan a lelkeket. S ez igen szép, hogy a szenvedő lelkek Szűz Máriát az Irgalmasság Anyjának nevezik. A lelkek azt mondják Máriának, hogy a búcsúknak felbecsülhetetlen az értéke a szabadulásuk szempont­jából. S részünkről néha kegyetlenség nem kihasználni ezt a kincset, amelyet az egyház ajánl fel nekünk a lelkek érdekében.

Ami a búcsúkat illeti, hosszan tartana, ha mindent elmagyaráznánk itt. Utalok VI. Pálnak 1968-ban irt csodálatos szövegére. Kérhetik akár a plébánosuktól, akár a vallásos könyvek boltjában.

Természetesen egy nagy eszköz a szenvedő lelkek érdekében az ima, s általában az imának min­den formája. Itt szeretném Hermann Cohent idézni, egy zsidó művészt, aki katolizált; nagyon tisztelte az Oltári­szentséget.

1964-ben történt ez. Elhagyta a világot, belépett egy nagyon szigorú szerzetesrendbe és igen sok szentségimádást végzett, nagyon tisztelte az Oltáriszentséget. Szentségimádásai alatt kérte az Urat, könyörgött Hozzá, hogy térítse meg a nagyon szeretett édesanyját. Az asszony meghalt és nem tért meg. Hermann-nak ez őrületesen fájt és leborult az Oltáriszentség előtt, szabadjára engedve fájdalmát, és így imádkozott: “Uram, min­dent Neked köszönhetek, ez így igaz, de mit tagadtam meg Tőled? A fiatalságot, reményeimet a világban, a jólé­tet, a családi élet örömeit, a – talán megérdemelt- nyugodt életet, mindent feláldoztam, mihelyst hívtál. A véremet is odaadtam volna. És Te, Uram, Örök Jóság, aki megígérted, hogy százszorosát adod vissza, megtagadtad tőlem az édesanyám lelkét! Uram, belehalok ebbe a mártíriumba, a szó elhal ajkamon.”

A zokogás elfojtotta ezt a szegény szívet. Hirtelen egy titokzatos hang üti meg a fülét és ezt mondja: Kishitű em­ber, anyád üdvözült. Tudd meg, hogy az imának minden hatalma megvan nálam. Felvettem minden anyádért mondott imádat és gondviselésem számba vette azokat az ő utolsó órájában. Abban a pillanatban, amikor kilehelte lelkét, megjelentem előtte, ő meglátott és felkiáltott: “Én Uram, én Istenem!” Szedd össze bátorságodat, anyád el­kerülte a kárhozatot és hő imádságaid hamarosan megszabadítják lelkét a purgatóriumból. S tudjuk, hogy Hermann Cohen atya hamarosan egy második jelenés által megtudta, hogy anyja az égbe szállt. Ez Hermann Cohen igen szép tanúságtétele.

Nagyon ajánlom Szent Brigitta imáit is, ezek igen javasoltak a szenvedő lelkek részére. Ezt is megkaphatják a plébánosuknál vagy könyvkereskedésekben. Hozzáfűznék még egy fontos dolgot. A szenvedő lelkek már semmit sem tehetnek saját magukért. Teljesen tehetetlenek,s ha az élők nem imádkoznak értük, tökéletesen elhagyatot­tak. Ezért fontos realizálni, milyen hatalmas erő van a kezünkben mindnyájunknak ahhoz, hogy könnyítsünk a szenvedő lelkeken. Az embernek eszébe se jutna, hogy ne segítsen egy gyermeken, aki a szeme előtt leesett egy fáról, és szörnyen megütötte magát. Természetesen mindent megtenne érte. Ugyanígy, szívünkön kell viselnünk ezeket a lelkeket, akik mindent mitőlünk várnak, s akik függnek legkisebb felajánlásunktól, legkisebb imánktól, hogy könnyítsünk a kínjaikon. S talán ez a legszebb módja a szeretet gyakorlásának. Gondolok például az irgal­mas szamaritánusra az Evangéliumból, aki az út szélén fekve félholt sebesült emberen segített. Ez a sebesült teljes mértékben egy arra járó ember jó szívétől függött.

– És Mária, miért nem lehet érdemet szerezni a purgatóriumban, amikor a Földön lehet érdemet szerezni?

– Mert a halál pillanatában az érdemszerzésnek vége van. Míg a földön élünk jóvátehetjük azt a rosszat, amit vég­hezvittünk. A szenvedő lelkek irigylik tőlünk ezt a lehetőséget. Még az angyalok is féltékenyek ránk, hogy lehe­tőségünk van a növekedésre mindaddig, amíg a földön vagyunk.

– De a szenvedés megjelenése életünkben gyakran lázadást kelt bennünk és nehezen fogadjuk el. Hogyan éljük meg a szenvedést, hogy­ gyümölcsöt hozhasson?

– A szenvedés Isten szeretetének legnagyobb bizonyítéka. És ha jól felajánljuk, sok lelket nyerhet meg.

– De hogyan fogadjuk el a szenvedést, mint ajándékot – azt mondja: ajándék – és nem, mint büntetést, aminek gyakran tűnik?

– Mindent a Szent Szűznek kell odaadni. Ő tudja legjobban, kinek van szüksége erre vagy arra a felajánlásra, szenvedésre, hogy üdvözüljön.

A szenvedéssel kapcsolatban szeretnék idézni egy tanúságtételt, amelyet Mária mesélt. 1954-ben történt. Egy se­reg halálhozó lavina zúdult le egy falura, Mária faluja mellett. És később megtudták, hogy további lavinák zúdul­tak le, de valami megállította őket, egész csodálatos módon a falu előtt úgy, hogy semmi kár nem esett. Ebben a faluban volt egy asszony, aki előzőleg meghalt. 30 évig volt beteg igen, gyenge ápolásban részesült. Rengeteget szenvedett 30 éven át. Minden szenvedését a községe javára ajánlotta fel. A lelkek elmondták Máriának. Hogy ennek az asszonynak a felajánlása miatt nem érte a falut lavina, mert ő felajánlotta a szenvedéseit és türelemmel viselte őket, és Mária azt mondta, hogy ha egészséges lett volna, nem tudta volna így megvédeni a falut.

A türelemmel elviselt szenvedés által több lelket lehet megmenteni, mint imádsággal.

Ne tekintsük a szenvedést mindig büntetésnek, el lehet fogadni engesztelésnek is, nemcsak sajátmagunkért, hanem másokért is. Krisztus maga volt az ártatlanság és Ő szenvedett a legtöbbet. a mi bűneink engesztelésére. Csak a mennyben fogjuk majd megtudni, mi mindent kaptunk meg a türelemmel elviselt szenvedés árán, amelyet egyesítettünk Krisztus szenvedésével.

– Mária, a szenvedő lelkek lázadoznak-e a szenvedésük miatt?

– Nem, ők akarják a tisztulást. Megértik, hogy ez szükséges.

– És mi a szerepe a megbánásnak, a bűnbánatnak a halál pillanatában?

– A bűnbánat nagyon fontos. A bűnöket minden esetben megbocsátják, de megmaradnak a bűnök következmé­nyei. Ha teljes búcsút akarunk elérni a halál pillanatában – vagyis egyenest a mennybe menni -. a léleknek szabad­nak kell lennie minden kötöttségtől.

Most egy nagyon jelentős tanúságtételről szeretnék beszámolni, amelyet Mária elmesélt nekünk. Megkérték, tudakozódjék egy asszonyról, akiről a rokonsága azt hitte, elveszett, mert rettenetes rossz életet élt és nagy bűnöket követett el. Baleset érte: kiesett a vonatból és meghalt. És egy lélek azt mondta Máriának, hogy ez a nő meg­menekült a pokoltól, mert halála pillanatában azt mondta Istennek: Igazad van, hogy elveszed tőlem az életet, mert így nem bírlak többé megsérteni Téged. És ez kitépte belőle minden bűnét.

Tehát ez nagyon jelentős, mert azt mutatja, hogy a megbánás egyetlen lendülete a halál pillanatában megmenthet minket. Azt nem mondhatjuk, hogy elkerülte a purgatóriumot, de nem jutott a pokolba, amelyet talán megérde­melt volna a bűnössége miatt.

– Mária, most a halálról szeretnék kérdezni. Van-e egy idő, amikor a léleknek még van lehetősége Isten felé for­dulni – még egy bűnös élet után is – mielőtt belépne az örökkévalóságba, vagyis a látszólagos halál és a valódi halál között?

– Igen, igen. Az Úr mindenkinek ad pár percet, hogy megbánja a bűneit, és elhatározza: hajlandó vagyok, vagy nem vagyok hajlandó Isten látására. Az ember látja élete filmjét. Ismerek egy embert, aki hitt az Egyház előírásaiban, de nem hitt az örök életben. És egy napon súlyos beteg lett, kómába esett, és akkor egy szobában látta magát egy táblával, amelyre fel volt írva minden tette, a jók is és a rosszak is. Aztán a tábla eltűnt, a szoba falai is. és minden végtelenül szép volt. Aztán magához tért a kómából és elhatározta, hogy megváltoztatja életét.

– Igen, ez nagyon hasonlít ahhoz, amit az “Élet az élet után”-ban olvashatunk, ez a fényélmény és aztán a vissza­térés a Földre. De ezek az emberek nem tudnak többé újra úgy élni, mint ahogyan akkor éltek, amikor még nem látták ezt a világosságot. De Mária, a halál pillanatában Isten ugyanazzal az intenzitással tárja fel magát .minden lélek előtt?

– Mindenkinek megadatik az élete megismerése és az eljövendő szenvedés is. De ez nem egyforma mindenki számára. Az Úr megnyilatkozásának intenzitása az egyes ember életétől függ.

– Mária, az ördögnek van-e engedélye arra, hogy megtámadjon minket halálunk pillanatában?

– Igen, de az embernek birtokában van a kegyelem, hogy ellenálljon neki és visszautasítsa. Mert ha az ember nem akarja, az ördög semmit sem tehet.

– És amikor valaki tudja. hogy hamarosan meghal, a maga véleménye szerint hogyan készülhet fel rá a legjobban?

– Mindent adjon át Istennek. Ajánlja fel minden szenvedését. Örüljön Istennek.

– És hogyan viselkedjünk egy haldoklóval? Mi a legjobb, amit az érdekében tehetünk?

– Minden esetben sokat imádkozni. És felkészíteni az illetőt a halálra, meg kell mondani neki az igazat.

– És mit tanácsolna Mária annak, aki már itt a Földön szentté szeretne válni?

– Legyen nagyon alázatos. Nem szabad az embernek Önmagával foglalkoznia, a gőg a gonosz leghatásosabb csap­dája.

– És Mária, meg tudná-e mondani, kérheti-e az ember Istent, hogy a Földön járja meg a purgatóriumot, hogy ne kelljen megjárnia a halál után?

– Igen, tudok ilyenről.

Egy pap és egy leány, akik mindketten betegen feküdtek a kórházban, és a lány azt mondta a papnak, hogy azt kéri az Úrtól, hadd szenvedhessen a Földön annyit, amennyi szükséges ahhoz, hogy egyenest a mennybe menjen. És a pap azt mondta neki, hogy ő saját maga nem meri ezt kémi. És egy apáca volt mellettük, aki hallotta az egész beszélgetést. Aztán a lány meghalt, aztán a pap is, és ez a pap megjelent az apácának és azt mondta neki: “Ha olyan bizalmam lett volna, mint annak a lánynak, én is egyenest az égbe mentem volna,”

– Köszönjük ezt a szép tanúságtételt, Mária.

(Most Mária 5 perc szünetet kér, mert meg kellet etetnie a tyúkjait. Folytatjuk a kérdezést.)

– Mária, vannak-e fokozatok a purgatóriumban?

– Nagy fokozati különbségek vannak a lelki szenvedésben. Minden léleknek egyetlen fajta szenvedése van, amely csak az övé. Ezer és ezer fokozat.

– Tudják-e a szenvedő lelkek, hogy mi fog történni a világon?

– Igen. Nem mindent, de sok dolgot tudnak.

– A lelkek megmondják magának néha, hogy mi fog történni?

– Egyszerűen azt mondják, hogy van valami az ajtó előtt, de nem mondják meg, hogy mi. Egyszerűen azt mond­ják el, ami szükséges az emberek megtéréséhez.

És a tisztítóhely szenvedései súlyosabbak-e, mint a legkínosabb Földi szenvedések?

– Igen, de szimbolikus módon. Nagyobb fájdalmat okoznak a lélekben. Nehéz ezt leírni.

– És maga Jézus eljön a purgatóriumba?

– Ezt soha nem mondta nekem egy lélek sem. Isten anyja jön el. Egyszer megkérdeztem egy szenvedő lelket, hogy neki magának kell-e felkeresnie azt a lelket, akiről valamit meg akartam tudni, azt felelte: “Nem, az Irgalmasság Anyja mondja meg nekünk, mi van vele.”

De Ő se megy a purgatóriumba, viszont az angyalok ott vannak, Szent Mihály is, és minden emberrel ott van az őrangyala.

– Nagyszerű! Az angyalok velünk vannak. De mit csinálnak az angyalok a tisztítóhelyen?

– Könnyítik a szenvedéseket, vigasztalnak. A lelkek még láthatják is őket.

– Fantasztikus. Ha ez így megy tovább, szinte kedvet csinál nekem, hogy a tisztítótűzbe kerüljek, ezek az angyal­ históriák, meg mindez.

– Más kérdés. Sok ember hisz reinkarnációban, mit mondanak magának a lelkek erről?

– A lelkek azt mondják, hogy Isten egyetlen életet ad nekünk.

– De egyesek azt mondják, hogy egyetlen élet nem elég ahhoz, hogy megismerjük Istent, és elég időnk legyen arra, hogy valóban megtérjünk. És ez nem igazságos. Mit válaszol nekik?

– Minden embernek van egy belső hite, még ha nem is gyakorol vallást, implicite elismeri Istent. Olyan ember, aki nem hisz nem létezik. Minden embernek van lelkiismerete, hogy felismerje a jót és a rosszat, lelkiismeret, amelyet Isten adott. És egy belső ismeret, különböző fokú az igaz, de meg tudja különböztetni a jót és a rosszat. Ezzel a lelkiismerettel mindenki megkaphatja a boldogságot.

– Mi történik az öngyilkosokkal? Meglátogatta-e már egy ilyen lélek?

– Mostanáig sohasem találkoztam olyan öngyilkos lelkével, aki elveszett volna. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ilyen nem létezik, de a lelkek gyakran mondják nekem. hogy legbűnösebbek azok, akik körülöttük éltek, mert nem törődtek velük, vagy rágalmakat szórtak.

-És ezek az emberek sajnálják, hogy öngyilkosok voltak. Erről beszéltek a lelkek?

Mária azt mondta, igen, de gyakran beteg volt az öngyilkos. De sajnálják, mert ha Isten világosságában látják a dolgokat, ezek a lelkek egyszerre megértik, hogy mennyi kegyelem várt rájuk az alatt az idő alatt, amely még megmaradt volna nekik az életre. És látják ezt az időt, amely megmaradt volna nekik, hónapokat, néha éveket. És látják mindazokat a lelkeket is, akiket segíthettek volna, ha életben maradnak. A legnagyobb fájdalmat az okozza nekik, hogy látják a jót, amit megtehettek volna, amit nem tudtak megtenni, amit nem tettek meg, mert megrövidí­tették az életüket. De gyakran. Természetesen, ha az ok betegség, az Úr számításba veszi.

– Találkozott-e olyan lelkekkel, akik droggal tették tönkre magukat, pl. túl nagy adag drogot vettek be?

– Igen. Ezek nem vesztek el. Az attól függ, mi a drogszedés oka. De szenvedniük kell a tisztítóhelyen.

– De ha például én azt mondom: rettenetesen szenvedek testemben, szívemben, ez túl nehéz nekem, szeretnék meghalni. Mit tehetek?

– Az ilyesmi igen gyakori. Azt mondanám: Istenem felajánlom ezt a szenvedést a lelkek megmentésére. Ez vissza­adja a hitet és a bátorságot. De ma már senki sem mondja ez! Azt is mondhatjuk, hogy a lélek, ha így tesz, nagy boldogságot nyer, nagy örömöt az égben. És az égben sok ezer különböző boldogság van, de mindenki tökéletes boldogságban részesül. Minden vágy teljesül. Mindenki tudja, hogy nem érdemelt többet.

– Igen, Mária, jönnek-e látogatóba másvallású emberek lelkei, például zsidók?

– Igen, ők boldogok. Aki jól él, annak a hite boldog. De a katolikus hiten keresztül nyer az ember a legtöbbet a mennyország szempontjából.

– Vannak-e olyan vallások, amelyek rosszak a lélek számára?

– Nem. De annyi vallás van a Földön. Legközelebb az ortodoxok és a protestánsok állnak. Sok protestáns mondja a rózsafüzért. De a szekták nagyon-nagyon rosszak. Mindent meg kell tenni, hogy kikerüljön belőlük az ember.

– Vannak-e papok a purgatóriumban? Jaj, látom, hogy Mária égre emeli szemét mintegy azt mondva: sajnos.

– Sok van. Nem segítették elő az Oltáriszentség tiszteletét. Ettől az egész hit szenved. Gyakran azért vannak a tisztítóhelyen, mert elhanyagolták az imádságot és a hitük megfogyatkozott. De vannak olyanok is, akik egyenest az égbe mentek.

– Igen. Mit mondana az olyan papnak, aki valóban Isten szíve szerinti ember akar lenni?

– Azt tanácsolnám neki, hogy sokat imádkozzék a Szentlélekhez. És minden nap mondja el a rózsafüzért.

– Vannak-e gyerekek a tisztítóhelyen?

– Igen. De számukra a tisztítótűz nem tart sokáig és nem nagyon kínos, mert nincs meg bennük a teljes megkülön­böztetés képessége.

– Azt hiszem, egyesek meglátogatták magát. Elmondta nekem, a legfiatalabbnak, egy négyéves kislánynak a tör­ténetét.

– Azért volt a purgatóriumban, mert karácsonyra kapott a szüleitől egy babát. Az ikertestvére is kapott egy babát. A négyéves kislány eltörte a babáját. És titokban tudta, hogy senki se látja, elcserélte a törött babáját a testvére babájával. Pedig kis szívében tudta, hogy nagy bánatot okoz ezzel a testvérének, és azt is tudta, hogy ez hazug­ság és igazságtalanság. És emiatt szegény kicsike a tisztítóhelyre került.

– A gyereknek gyakran élénkebb a lelkiismerete, mint felnőtteknek. Főleg a hazugság ellen kell küzdeni és a gye­rekek igen érzékenyek. De, Mária, hogyan segíthetik a szülők gyermekeik lelkiismeretének fejlődését?

– Mindenekelőtt jó példával, ez a legfontosabb, és aztán imádsággal. A szülőknek meg kell büntetniük a gyerme­keiket és jól felkészíteni a legnehezebb dolgokra.

– Ez nagyon fontos. Meglátogatta-e magát olyan lélek, aki perverz cselekedeteket hajtott végre a Földön, például szexuális téren?

– Igen, ők nem vesztek el és sokat kell szenvedniük, hogy megtisztuljanak. A homoszexualitás valóban a gonosz­tól jön.

– De akkor mit tanácsolna mindazoknak, akiket a homoszexualitás súlyt, akiknek hajlamuk van rá?

– Imádkozzanak, sokat imádkozzanak, hogy legyen erejük elfordulni ettől. Főleg Szent Mihály arkangyalhoz kell imádkozni, mert elsősorban ő az, aki a gonosz ellen küzd.

– Melyek a szívnek azok a magatartásai, amelyek lelkünk vesztéhez, végleges elvesztéséhez vezetnek, vagyis a po­kolhoz?

– Amikor az ember nem akar Istenhez menni, vagyis azt mondja: nem akarok.

– Ezzel kapcsolatban kérdést tettem fel Vickának, az egyik medjugorjei látnoknak, aki azt mondta nekem – ő látta a poklot -, s hogy csak azok mennek a pokolba, akik így döntenek, hogy odamennek, és nem Isten küld minket a pokolba, ellenkezőleg. Ő könyörög a lélekhez, fogadja el irgalmát. A Szentlélek elleni bűn, amelyről Jézus beszél és amelyre nincs bocsánat: az irgalom radikális visszautasítása, teljes fényben, teljes öntudattal. II. János Pál ezt nagyon jól megmagyarázza az irgalomról szóló enciklikájában. De imádsággal nagyon sokat tehetünk azokért a lelkekért, akik a kárhozat útjára léptek. Kérem Máriát egy kis tanúságtételre erre vonatkozóan.

– Egy napon vonaton utaztam és a fülkémben volt egy férfi, aki állandóan szidta az Egyházat, a papokat, magát Istent, folyton szitkozódott és én azt mondtam neki: Idehallgasson, magának nincs joga ilyeneket beszélni, ez nem jó. Aztán megérkeztem az állomásra, ahová utaztam, leszálltam a vonatról. és a két lépcsőn lelépve azt mondtam Istennek: Ne kárhozzon el ez a lélek! És évekkel később ennek az embernek a lelke eljött hozzám. Elmesélte, hogy egészen közel volt a pokolhoz, és csak az az ima mentette meg, amelyet én akkor mondtam.

– Nagyszerű dolog, hogy egyetlen gondolat a szívünkben, egy egyszerű ima megakadályozhat valakit abban, hogy pokolra jusson. Igen, a gőg visz a kárhozatba, az, ha megmakacsolja magát valaki az Istennek mondott nem-ben.

És imánk alázatos tettet sugallhat annak, akiért szól, egyetlen alázatossági lendületet, bármilyen kicsi legyen is, és ezzel az illető elkerüli a poklot. De, Mária, hogyan juthat el valaki odáig. hogy teljes mértékben nemet mondjon Istennek a halál pillanatában, amikor látja Istent?

– Például egy ember azt mondta nekem, hogy nem akar a mennybe menni. És miért? Azért mert Isten elfogadja az igazságtalan embereket, az igazságtalanságokat. És azt mondtam neki, hogy az emberek teszik ezt, nem Isten.

És ö azt mondta: Remélem, nem találkozom Istennel a halálom után, mert megölném egy baltacsapással. Mélysé­gesen gyűlölte Istent. És Isten megakadályozhatta volna ezt az akaratot, de nem, Ő mindenkinek meg akarja hagyni a szabad választását. Isten Földi életében és halála óráján mindenkinek elegendő kegyelmet ad arra, hogy

Megtérjen, még egy sötétségben eltöltött élet után is. És ha az ember számítgatás nélkül bocsánatot kér, megme­nekülhet, üdvözülhet.

– Igen, és Jézus azt mondta, nehéz a gazdagnak belépni a mennyek országába. Látott ilyen eseteket?

– Ha jótékonyságot gyakorolnak, gyakorolják a szeretetet, bejuthatnak, akár a szegények.

– És mostanában, Mária, mostanában is meglátogatják-e magát szenvedő lelkek?

– Igen. Hetente kétszer-háromszor.

– És mit gondol a spiritiszta gyakorlatokról? Például, amikor hívják az elhunytak szellemét, asztalt táncoltatnak, stb.

– Az nem jó dolog. Az mindig a gonosz. Az ördög mozgatja az asztalt.

– Fontos ezt megmondani, mert egyre többen teszik ezt. És magyarázza el, mi a különbség aközött, amit maga él meg az elhunytak lelkével és a spiritiszta gyakorlatok között?

– Nem szabad hívni a lelkeket. Én nem igyekszem hívni őket. A spiritizmusban provokálják őket, hívják őket, a szellemeket.

– Előfordult-e, hogy személyesen becsapták hamis megjelenések? Például az ördög, aki szenvedő léleknek álcázza magát, hogy beszéljen magával.

– Igen, Egyszer jött hozzám egy lélek és azt mondta: Ne fogadd el azt a lelket, aki utánam jön, mert túl sok szen­vedést fog tőled kérni, azt nem fogod kibírni, te nem tudod majd megtenni, amit kérni fog tőled! Akkor zavarba jöttem, mert eszembe jutott, amit a plébánosom mondott nekem. Azt mondta, hogy nagylelkűen el kell fogadjak minden lelket, és valóban megpróbáltattam az engedelmességben. Egyszerre azt mondtam magamban, vajon nem az ördög van-e előttem? Az ördög álruhában? Azt mondtam ennek a léleknek: ha az ördög vagy, eridj innét! Eb­ben a pillanatban egy nagyot kiáltott és elment. És valóban a lélek, aki utána jött annak valóban szüksége volt a segítségemre, fontos volt, hogy eljöjjön hozzám és meghallgassam.

– És mikor az ördög megjelenik, a szenteltvízzel mindig el lehet kergetni?

– Igen.

– Most igen ismert személy maga Mária főleg Németországban és Ausztriában, de egész Európában is, az előadá­sai és a könyve révén. De eleinte igen rejtetten élt. Hogyan történt, hogy az emberek egyik napról a másikra felis­merték, hogy a tapasztalata hiteles?

– Amikor a lelkek kérték, hogy értesítsem a családjukat, hogy tegyenek jóvá egy helytelen tettet, látták, hogy amit mondok, az igaz.

Mária itt több tanúságtételt mesélt el, nem lehet mindet elmondani, de több ízben jöttek hozzá lelkek azzal: menj el a családomhoz ebbe vagy abba a faluba – ő nem ismerte azt a falut -, mondd meg apámnak, a fiamnak, a testvéremnek, adjon vissza egy adott birtokot, egy összeget, amelyet én helytelen úton szereztem meg, és kiszaba­dulok a purgatóriumból, ha azt a vagyontárgyat visszaadták. És Mária miden részletet megkapott: milyen földről, milyen összegről volt szó, s a családok megdöbbentek, hogy ismeri mindezeket a részleteket, mert sokszor még ők maguk sem tudtak arról, hogy azokat a javakat a rokonuk nem igaz úton szerezte.

És ebből kifolyólag kezdett Mária igen ismertté válni.

– Mária, az Egyház hivatalosan elismeri ezt a karizmát, amelyet maga gyakorol a szenvedő lelkek körében és azok körében, akiket apostolkodása érint?

– A püspököm azt mondta, hogy amíg nincs teológiai hiba, folytatnom kell. Ö egyetért. A plébánosom, aki egy­ben a lelkiatyám, szintén megerősíti ezeket.

– Talán indiszkrét leszek, de maga annyit tett a szenvedő lelkekért, hogy amikor majd meghal, bizonyára lelkek ezrei fogják majd égbe kísérni, bizonyára nem kell átmennie a purgatóriumon úgy képzelem.

– Ó, én nem hiszem, hogy purgatórium nélkül megyek a mennybe, mert én több világosságot, több ismeretet kap­tam, és a hibáim súlyosabbak. De mégis remélem. Hogy a lelkek segítenek majd felmenni a mennybe.

– Bizonyára. És örül, hogy ez a karizmája van Mária? Vagy nyomasztó és nehéz a számára ez a sok kérés a lelkek­től?

– Nem, nem panaszkodom a nehézségre, mert tudom, hogy sokat segíthetek, sok léleknek segíthetek, és örömmel teszem.

– Mária köszönöm mindazok nevében, akik hallgatnak minket, ezt a nagyon szép tanúságtételt és a válaszokat a kérdésekre, de hozzáfűznék egy utolsót: lenne olyan jó két szóban elmesélni az életét?

– Jó.

– Egész kiskoromban zárdába akartam lépni, de mama azt mondta, várjam meg, míg 20 éves leszek. Nem akartam férjhez menni. Mama sokat beszélt nekem a szenvedő lelkekről és már az iskolában sokat segítettek ne­kem ezek a lelkek. Azt mondtam magamban, mindent meg kell tennem értük. Iskola után gondoltam, zárdába lé­pek. Visszamentem a Jézus Szíve nővérekhez, de ők azt mondták túl gyenge az egészségem ahhoz, hogy ott ma­radjak náluk. Gyerekkoromban volt egy tüdő- és mellhártyagyulladásom. A főnöknő megerősítette szerzetesi hiva­tásomat, de azt tanácsolták, lépjek egy könnyebb rendbe, és várjak pár évet. Én főleg egy zárt rendet szerettem volna és azonnal. De két újabb kísérlet után ugyanaz volt az eredmény: túl gyenge az egészségem. Akkor úgy gondoltam, hogy az Úrnak nem az a szándéka velem, hogy zárdába lépjek. Sokat szenvedtem lelkileg, azt gondol­tam: az Úr nem mutatta meg nekem, mit akar tőlem. Egészen addig, amíg 25 éves koromban rám bízta ezt a feladatot, a szenvedő lelkekért. Nyolc évig váratott. Odahaza nyolcan voltunk gyerekek, a gazdaságban dolgoztak 15 éves koruktól fogva, de én elmentem Németországba egy paraszthoz szolgálni. Aztán én is itt dolgoztam a gaz­daságban, Sonntagban. És 25 éves koromtól kezdve, mikor kezdtek jönni a lelkek és sokat kellett szenvednem értük, sokkal jobban vagyok fizikailag.

Valóban öröm látni egy ilyen életet, egy egészen odaadott életet, amelynek minden órája, perce, másodperce súllyal bír az örökkévalóság szempontjából nem csak saját maga számára, hanem oly sok lélek számára, ismert vagy ismeretlen lelkek számára, akiket így segített, hogy kiszabaduljanak a purgatóriumból. Van egy javaslatom valamennyi hallgatómhoz: elhatározhatnánk, hogy senki közülünk ne kerüljön majd a purgatóriumba. És ez le­hetséges. Minden a kezünkben van, hogy ezt elérjük. Eszembe jut Keresztes Szent János egy mondása: Isten Gondviselése mindig gondoskodik egy életben a szükséges tisztulásról ahhoz, hogy a halál pillanatában egyenest az égbe mehessünk. A Gondviselés elég nehézséget, megpróbáltatást mér ránk életünk során, elég szenvedést, betegséget ahhoz, hogy mindez a tisztulás elegendő legyen ahhoz, hogy egyenest az égbe jussunk halálunk óráján. És miért nem ez történik? Mert mi fellázadunk, nem fogadjuk szeretettel és hálával a megpróbáltatás ajándékát, és vétkezünk lázadással, azzal, hogy nem nyugszunk bele Isten akaratába. Tehát kérjük Istentől azt a kegyelmet, hogy mindent megragadjunk valóban azért, hogy halálunk napján tisztaságban és szépségben ragyogva lásson minket. Természetesen, ha ezt elhatározzuk, nem mondom, hogy az út könnyű lesz, az Úr sose ígérte azt, hogy az Út könnyű lesz, nem ígért könnyűséget, de az utat békében járhatjuk, és boldog út lesz. Az Úr velünk lesz. És főleg azt szeretném most hangsúlyozni, hogy használjuk ki azt az időt, ami még hátra van számunkra a Földön. Ezt az időt, amely olyan értékes, amelynek folyamán még módunk van növekedni a szeretetben.

Növekedni a szeretetben annyit jelent, növekedni a jövendő dicsőségben és szépségben, amelyet nekünk, szántak. Minden percben növekedhetünk még a szeretetben, mert a szenvedő lelkeknek már nincs erre lehetőségük. Maguk az agyalok is irigylik tőlünk ezt a lehetőséget, hogy növekedhetünk minden percben a szeretetben, amikor a Földön vagyunk. És minden szeretetből fakadó cselekedet. Amelyet felajánlunk az Úrnak, minden kis le­mondás, minden kis böjt, minden kis önmegtagadás, minden kis küzdelem a hajlamaink ellen, minden kis megbo­csátás az ellenségeinknek, minden apróság, amit így felajánlhatunk, később ékszer, dísz lesz a számunkra, valósá­gos kincs az Örökkévalóságra. Akkor hát ragadjunk meg minden alkalmat, hogy olyan szépek legyünk, amilyen­nek Isten már most kíván minket előre tudásában. Ha teljes fényben látnánk egy tisztuló lélek szépségét, sírnánk örömünkben, bámulatunkban, olyan szép. Egy emberi lélek pompázatos Isten szemében, ezért kívánja Isten, hogy teljesen tiszták legyünk, és nem azért leszünk tiszták, mert bűntelenek leszünk, hanem mert megbántuk a bűnein­ket és alázatosak leszünk.

Látják ez egészen más. A szentek nem bűntelen emberek. Ők azok, akik felkelnek, és mindig bocsánatot kérnek bűneikért. Ez egészen más. Tehát ragadjuk meg mi is mindazt a csodálatos lehetőséget, amelyet Isten ad nekünk, hogy segítsük a lelkeket, akik még várnak arra, hogy birtokolják Istent, és szenvednek e miatt a késedelem miatt, szenvednek ez előtt a cso­dálatos Isten előtt, akit már egy kicsit láttak és egész szívükből vágyódnak.

És ne felejtsük, hogy a gyermekek imájának hatalma van Isten szíve felett. Tanítsuk meg hát őket imádkozni. Azt mondtam egyszer egy kislánynak, most beszélni fogok neked a szenvedő lelkekről. Imádkozz a lelkekért, a családtagjaidért, a barátaidért, akik már meghaltak. Akarsz-e elmenni Jézushoz imádkozni értük? Akkor a kislány Jézushoz ment és öt perc múlva visszajött.

– Mit kértél az Úrtól?

– Azt kértem az Úrtól, hogy szabadítsa meg az összes lelket a purgatóriumból.

És ettől összeomlottam, mert én kicsinyes voltam a kérésemmel, de a kislány rögtön megértette, mit kell kérni. És a gyerekeknek valóban megvan ehhez az érzékük. És igen nagy hatalmuk van Isten szíve felett.

A nyugdíjasok, akiknek sokszor elég szabad idejük van, ha gyakran járnának misére, minden nap, micsoda kincset gyűjthetnének nemcsak, saját maguknak, hanem halottaik és lelkek ezrei számára. Ha tudnánk, mit ér egyetlen ‘szentmise’ mennyi gazdagságot pazarolhatunk el tudatlanságból, közönyből vagy egyszerűen lustaságból! Holott kezünkben van a hatalom, hogy megmentsük testvéreinket magával az Üdvözítővel, Jézussal, Megváltónkkal.

Responses

  1. Hát ez elég érdekes. Nem tudom mit látott Faustyna nővér, de a Biblia sehol nem említi a tisztítóhely létezését, csak Mennyország és Pokol létezik az élet után.

  2. Ahogyan érkeznek az üzenetek, úgy ha megélheted, hamarosan megláthatod.

  3. Aloiais Lex – Fűkereszt
    Eisenberg, Ausztria

    1.

    „1956. szeptember 6-án Istennek egy hatalmas angyala ezen a helyen a füvet a szent kereszt jelével jelölte meg. 1956. szeptember 14-én, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén a titokzatos kereszt tökéletesen kiformálódott. Csodálatos megtérések és hirtelen gyógyulások bizonyítják ezt a csodálatos eseményt.”
    Így hirdeti Eisenbergben egy kőemléktábla, amely Lex Aloisia kertjében van elhelyezve.

    Egy másik tábla a következőket közli: „Ezen a helyen 1956. óta egészen a látnok haláláig megjelent Szűz Mária, a mi égi Édesanyánk. Irántunk, gyermekei iránti aggodalmában, mint könnyező, fájdalmas Édesanya jelentkezett. Teljesítsük üzenetét és így szerezzünk örömet Szeplőtelen Szívének.”

    Lexné, Aloisia, a látnok, üzeneteket kapott az Üdvözítőtől és az Istenanyától az egész világ számára. Ezek az üzenetek egy borzalmas büntető ítélet fenyegetése mellett újból és újból az Ég ugyanazon felhívásait tartalmazzák. Imára, bűnbánatra és vezeklésre szólítanak fel a bűnösök megtéréséért és a papok megszentelődéséért.

    *************************************************************************

    A napcsoda

    Az Úr Jézus és a Szent Szűz többször, ismételten követelték Lex mamán keresztül a fűben lévő kereszt égi mivoltának egyházi elismerését. Az elismerés jutalmául megígérték, hogy a bűnös emberiségre kiárad az isteni irgalmasság és szeretet. Hosszú évekig – több mint 35 évig – szabályos formában jól látható volt a kereszt a fűben, az Egyház azonban mégsem fogadta el a Fűkereszt természetfelettiségét. Pedig csodálatos imameghallgatások és gyógyulások sokasága történt már. Az Egyház hivatalos álláspontja a következő: „a vizsgálati eljárás nem jogosította Isten csodálatos beavatkozásának elfogadását.” Isten azonban szánalommal van teremtményei iránt és meg akarta könnyíteni az embereknek a Fűkereszt hitelességének elfogadását, egyházi elismerését.

    1968-ban négy márciusi napon sok ember láthatott az eisenbergi titokzatos keresztnél napcsodát. Ezek március 19-én, 23-án, 24-én, és 25-én (Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén) történtek.
    A március 23-i napcsodánál két pap és egy jogász is jelen volt a Fűkeresztnél, akik ezt a tényt bizonyítják is. Ez a jogász le is fényképezte a napcsodát. (képét lásd a mellékletben) A jelenlévők egy csodálatos fénykeresztet figyelhettek meg, amelynek közepében a Nap állt, s így ragyogta be a tavaszi kék eget. Ez a jelenség közel háromnegyed óráig tartott, és minden jelenlévő látta, de szinte valamennyi máshogyan. Volt, aki úgy látta, hogy rettenetes nagy sebességgel forgott, majd hirtelen megállt, csillogó ezüst fényt árasztott, s aztán tovább forgott a Nap ugyanolyan sebesen, mint előtte.

    1968. március 24-én, vasárnap, nem mindenki, de nagyon sokan látták a napcsodát, köztük egy fizikus is. Ő, mint szakember megállapította, s kijelentette, hogy ezt a napjelenséget a természettudomány törvényeivel nem lehet megmagyarázni, és kívül áll minden emberi befolyáson. A csoda röviddel 13 óra után történt. A Nap hirtelen ezüstös-sötétzöld korongként jelent meg, amely önmagában forgott. A Nap körül sugáralakú koszorú volt látható, kiterjedése a Nap átmérőjének többszörösét tette ki. A Föld felé egy fény-út vezetett, amely kb. olyan széles lehetett, mint a sugárkoszorúnak a fele. A koszorú és a fény-út gyorsan változtatták színüket, olymódon, hogy meg se lehetett volna előre mondani, hogy milyen szín következik. A napkorong különböző részeiből ív alakú pályán, világosan fénylő, ezüstös csillagok repültek ki. Szabad szemmel is egyenesen a Napba lehetett nézni, és csak egészen enyhén vakított a fénye. Eközben úgy látszottak az emberek, mintha egy színes fényű tengerbe lettek volna belemerítve, amely állandóan változott. Körülbelül úgy, mintha egy színes templomablakon keresztül a napsugár a templomban lévőkre esne és egyidejűleg a templomablakot is mozgatnák. Egy-egy pillanatban a fénykoszorúnak csak egy határozott színe volt. Mégis minden színnek sok árnyalata volt képviselve. Mindez kb. húsz percig tartott, majd a Nap ismét fényesebb lett. Ezután már csak két összetett ujj kis résén keresztül lehetett a napba nézni. Sötétzöld-ezüstös színű korongnak látszott. A látóhatár irányában újra és újra függőleges, széles sárga fény-utak voltak láthatók, és a Lex család kertjében levő embereken sárga fényfoltok látszottak. Az ősz haj sárgának tűnt, az arc aranybarnásak, a fehér ruhákon sárga fényfoltok voltak, a kéken pedig zöldek. Ezek a sárga foltok hol itt, hol ott voltak láthatóak. A napjelenségnek ez a „sárga fázisa” 15 óra utánig tartott. Aztán újra kezdődött az előbbiekben vázolt jelenség mindenféle színben. Ez a napjelenség nem hatott sem ijesztően, sem nyugtalanítóan, hanem inkább jólesően, örömtelin és felemelően, belsőleg pedig Isten dicsőítésére és hálára hangolt. Ezen a napon ragyogó tavaszi idő volt, felhőtlen, páramentes időjárás, kék éggel.

    Akkoriban az Istenanya megbízásából Lex mama közölte, hogy többször lesznek napcsodák, jelek a Napban és azon kívül, s hogy ezek az Ég utolsó figyelmeztetései a bűnös emberiség számára, hogy elismerjék a Fűkeresztet, és az égi üzeneteket hűségesen kövessék, s ezáltal Isten borzalmas büntetőítéletét elkerülhessék.

    **********************************************************************

    A könnyező, fájdalmas Istenanya

    A világhelyzet komoly, az utolsó kegyelmi határidő már lejártához közeledik, az égi üzeneteket nem fogadják el, ezért a Szeplőtelen Szűz újra és újra könnyező, fájdalmas Istenanyaként jelent meg a látnoknak. Ezért díszíti a Szűzanya eisenbergi jelenési helyét is egy ilyen szobor, amelynek egészen különleges története és jelentősége van (képét lásd a mellékletben).

    Ezt a kis szobrot a tulajdonosa már kora ifjúságától fogva bensőségesen tisztelte, mígnem a II. világháború idején be kellett vonulnia katonának. 1942-ben ez a katona haldokolva feküdt idegen országban. Ő maga közölte a következőket: „Amikor életben maradásomra már nem sok remény volt, egy látomásom volt. Egy borzalmas, mély szakadékban éreztem magam. Hirtelen fenn a szakadék szélén orvosokat láttam fehér köpenyben, akik hosszú kötéllel fel akartak húzni engem. Köteleik azonban túl rövidek voltak. Félelmemben az én Fájdalmas Szűzanyámhoz könyörögtem, hogy segítsen meg engem. Ekkor csodálatos fényben megjelent az égen, az Ő megfeszített isteni Fiával. Ragyogó fénysugarak áradtak belőle, lehatoltak hozzám a szakadékba, és megérintettek engem. Mint kiszáradt föld az esőt, úgy szívtam magamba ezeket a mennyei sugarakat. Nagyon jól estek. Sóhajtottam egyet, és felnyitottam a szememet. Valóban sok orvos állt a halálos ágyamnál és csodálkoztak, hogy ilyen hirtelen visszanyertem az eszméletemet. Egy azonnali vizsgálat megállapította, hogy meggyógyultam.”

    Ez volt az első csoda, mely e szobor által történt. A katona hálából egy templomnak adományozta a szobrot, de egy idő után már nem felelt meg az ottaniaknak, mert nem tartották elég modernnek. Így visszakerült eredeti tulajdonosához. Ott látta meg Lex mama, és az volt a kívánsága, hogy ez a szobor a Szent Szűz eisenbergi jelenési helyét díszítse. Bizonyára sok könnyet szárított fel általa a Szűzanya, sok embert vigasztalt meg, és nem egy bűnösnek ajándékozta a megtérés kegyelmét ott azóta. Maga a művészi kivitelű, korona formájú vasrács is, amely az égi jelet, a Fűkeresztet díszíti és védi, Isten különös rendelkezése folytán készült 1968. húsvétján.

    *************************************************************************

    Gyógyulások és megtérések

    Eisenbergben már sok gyógyulás és csodálatos megtérés történt. Ez utóbbi a nagyobb kegyelem, hiszen az ember bensőjében lejátszódó csodák sokkal értékesebbek, mint az akár még oly hatásos napjelenség vagy a testi nyomorúság feltűnő gyógyulása. És ki tudná megmondani, mennyi ilyen csendes megtérés kegyelme fakadt már az eisenbergi szent kereszt jeléből? Csak az Ég és Föld Ura tudja ezt egyedül!

    **************************************************************************

    A forrás

    A jóságos Istenanya 1968. tavaszán egy üzenetében közölte Lex mamával, hogy ott hamarosan forrás fog fakadni, ha a Fűkeresztnél Isten akarata szerint sokat imádkoznak. Ez be is teljesült, és már sokak testi-lelki bajában segített a kegyelem-forrás vize. A Szűzanya kérése, hogy mielőtt a forrásvízből iszunk (vagy kannánkat megtöltjük) imádkozzunk három Üdvözlégy Máriát.

    ***********************************************************************

    Pió atya

    Pió atya Olaszországban, San Giovanni Rotondo-ban élt egy ferences kolostorban. 1918-tól, 50 év múlva bekövetkezett haláláig viselte Jézus sebeit, a stigmákat. Pió atya egy egyszerű, szerény kapucinus szerzetes volt, aki Isten iránti teljes hűségben, az evangélium törvényei szerint élt, és mindnyájunk számára az ima, a bűnbánat és az áldozatvállalás nemes példaképe lehet. Imájára – és amint ő maga mondta, égi Édesanyánk közbenjárására – sok gyógyulás és megtérés történt már. De mi dolga van Pió atyának Eisenberggel? Látogatói azt közölték, hogy az embereket azzal a megjegyzéssel küldi Eisenbergbe, hogy az a világ egyik legnagyobb kegyhelye, és ügyeiket tárják ott teljes bizalommal égi Édesanyjuk elé. Nemcsak Lex mama, hanem sokan mások is megállapították, hogy a Pió atyára jellemző tömjén- és ibolyaillatot érezték Eisenbergben a Fűkeresztnél, ami az ő, bilokáció által történő, láthatatlan személyes jelenlétét bizonyította.

    *************************************************************************

    Az Oltáriszentség

    Az Oltáriszentség keresztény életünk szíve. Életről és halálról van itt szó. Ez keresztény mivoltunk legmélyebb titka. „Aki eszi az Én testemet és issza az Én véremet, annak örök élete van. Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő Vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn. 6,53.) – mondja Jézus az evangéliumban. Nem csoda hát, ha a Sátán éppen az Oltáriszentséget támadja leginkább. Megpróbálja elvilágiasítani szentáldozásunkat, hogy lehetőleg minél kisebb tisztelettel vegyük magunkhoz e mennyei táplálékot, az Égnek ezt a csodálatosan nagy ajándékát. Így azonban nem lesz hatásos bennünk a kegyelem megváltásunknak e fönséges titkában. Ezt jobban tudja a Sátán, mint mi magunk. Hiszen látja, mennyire elvilágiasodnak és Isten kegyelme nélkül mennyire eltávolodnak az Egyháztól, Isten törvényeitől azok, akik a szentségi Jézust kellő tisztelet és alázat nélkül veszik magukhoz. Épp ezért hívja föl figyelmünket a Szűzanya Eisenbergben a méltó szentáldozásra!

    Az Úr Jézus és a Szűzanya többször hangsúlyozták, hogy eljön majd az idő, amikor a keresztények (a teológusok is) éhezni fognak minden szóra, amelyet Jézus a megváltás legmélyebb titkáról, az Oltáriszentségről Eisenbergben kinyilatkoztatott, vagy a Szűzanya által adott tudtunkra. Lex mama által tudatta velünk a Szűzanya, hogy amikor az Egyház a katasztrófák után majd megtisztul és megújul, mindenekelőtt ezeknek az Oltáriszentséggel kapcsolatos üzeneteknek fontos szerepük lesz. A hívők térden állva fogják olvasni és hallgatni az Oltáriszentségről szóló üzeneteket, mivel az Egyházban egy olyan „eucharisztikus tavasz” fog beköszönteni, amilyen még nem volt. Az áldoztató rácsokat újra vissza fogják állítani a templomokban. A tabernákulum ismét méltó helyére, a középpontba fog kerülni. A papok nem fognak háttal állni az oltárszekrénynek. Szentségimádási órákat fognak tartani, sokkal többet és nagyobb áhítattal, mint azelőtt. Akkor már csodálkozni fognak a mai „modern” gyakorlaton. Jobban megfontolják és szem előtt tartják majd Jézus szavait: „Amint Engem küldött az élő Atya, és Én az Atya által élek, úgy aki Engem eszik, Énáltalam él.” (Jn. 6,57.) Ez tehát az Istenből táplálkozó igaz élet. Ahogy Jézus mondja: « Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn. 10,10.)

    Lex mama is gyakran és többféleképpen kapott kinyilatkoztatást az Oltáriszentséggel kapcsolatban. Egyrészt tanítás, üzenetek formájában, másrészt abban a kegyelemben is részesült, amelyben kevesek, hogy láthatta az Úr Jézust az Oltáriszentségben a szentmise alatt és szentáldozáskor.
    Ő ezt így mondja el: „Évek óta látom az Úr Jézust az átváltoztatás után az Oltáriszentségben. Ilyenkor többnyire töviskoronát visel. Rendszerint fehér ruhában van. Ez azonban gyakran véres az ostorozásból eredő sebei miatt. Övére gyakran egy vörös kendő van kötve.
    Hajó pap misézik, Jézus bár szenved, mégis nagy szeretet árad Belőle. A „modern” papok miséjén azonban többnyire nagyon komolyan, sőt haragosan néz. Többször egy kicsit meg is ijedtem attól, hogy ilyen haragosan is tud nézni Jézus. De Ő ezzel csak azt akarta kifejezni, hogy teljesen elutasítja a modernizmust. Amikor a pap magához veszi az Oltáriszentséget, – mondja Lex mama – olyan; mintha magába fogadná őt Jézus. Ezután már nem látom az Oltáriszentséget (a szentostyát). Ugyanez történik, amikor a pap a szent Vért veszi magához. Jézus a kehely mellett áll, átöleli a papot és magába fogadja őt. Ezt nagyon nehéz szavakkal kifejezni, hogyan történik. (Lex mama ezután sohasem a papot látja, hanem mindig Jézust.) Sajnos olyat is láttam már, hogy amikor „rossz” pap misézett, Jézus eltűnt.”

    Lex mama majdnem minden papnál másnak látta Jézust. Ő maga ezt így mondta el: „Ugyanaz az Üdvözítő, de az arckifejezése különböző. Érzi az ember, hogy az egyik papot nagy szeretettel fogadja magába, a másikat nagy irgalommal. – Jézus az Oltáriszentségből megáldja a templomban lévő híveket. Ilyenkor többnyire ragyog az arca. Nagyon örül, hogy a pap által ilyen csodálatos módon az emberekkel lehet, éppen az átváltoztatás szavai révén. Jézus nagyon boldog a szentáldozáskor, hogy így a keresztényekhez jöhet. Őket is magába fogadja. Olyan, mintha nem is mi vennénk magunkhoz Őt, hanem Ő venne magához minket. Olyan, mintha az áldozó „belépne Jézusba”. Én ezt mindig így láttam.

    Néhány pap esetében mintha megkötözött kézzel állna Jézus az oltáron. Ilyenkor szomorú az arca és fájdalmasan lehajtja a fejét. Más papoknál szenvedése ellenére is szelíden mosolyog a megváltás győzelmének örömével. Olyan, mintha az egyes papok szívéből merítené az örömét vagy szomorúságát. Mindig az a benyomásom, hogy Jézus nagyon függ tőlük. Különbözőképpen szenved vagy örül, attól függően, hogy mennyire él Vele egyesülve, vagy mennyire utasítja el Őt a pap. Az átváltoztatáskor mindig a töviskoronás, szenvedő Jézust látom. A szenvedő Megváltót, aki még most is újra és újra feláldozza magát értünk az oltáron. A szentáldozásnál viszont már ragyogó szépségében látom, mint feltámadásakor. Az a benyomásom, hogy Jézus a szentáldozáskor megdicsőült, feltámadt Testébe akar bennünket befogadni. Olyan, mint akkor lesz, amikor majd a mennybe vesz föl minket.” Így magyarázta ezt nekem a Szűzanya.

  4. A katolikus egyház dogmája szerint a bűn bűnösséggel és kétféle — ideig tartó és örökké tartó — büntetéssel jár együtt. A bűnösség és az örökké tartó büntetés alól a töredelem szentsége révén mentesülni lehet. Az ideig tartó büntetést már mostani életünkben jó cselekedetekkel és a kiszabott penitenciák elvégzésével, illetve a túlvilági életben a tisztítótűzben kell jóvátenni. A búcsú (indulgentia = büntetés elengedése) az ideig tartó büntetés alól részlegesen vagy teljesen felmenthet Krisztus, Mária, és a „szentek” érdemeinek igénybevétele által, amelyek az „Egyház kincsesházában” vannak felhalmozva. A búcsú elnyeréséhez szükséges „jó cselekedetek” magukban foglalhatnak zarándoklatot vagy pénzadományt is, amelyet valamilyen „jó ügy” érdekében használnak fel. A múltban ezen a címen gyűjtöttek pénzt a keresztes hadjáratokra és a székesegyházak, templomok, és kórházak építésére.
    Hogyan segíthetnek nekünk a valódi szentek?
    A BIBLIÁBAN kire utal a „szent”-nek fordított görög szó? Az An Expository Dictionary of New Testament Words című szótár szerint „többes számban, amikor hívőkre használják, akkor minden hívőt érteni alatta, nem csupán a különlegesen szent embereket, vagy azokat, akik rendkívüli szent cselekedeteket hajtottak végre, de már elhunytak”.
    Pál apostol éppen ezért minden korai keresztényt valódi szentnek nevezett. Az i. sz. első században például levelet írt „az Isten Korintusban levő gyülekezetének, mindazokkal a szentekkel együtt, akik egész Akhájában [a római provinciában] vannak” (2Korintus 1:1). Később pedig Pál írt „mindazoknak, akik Rómában vannak mint Isten szerettei, s akiket elhívtak, hogy szentek legyenek” (Róma 1:7). Ezek a szentek nyilvánvalóan éltek még, és azt sem lehetett mondani, hogy kiemelkedő erényeik miatt meg lettek volna különböztetve, mint akik a többi hívő felett állnak. Milyen alapon nevezték akkor őket szenteknek?
    Isten Szava rámutat, hogy nem emberek és nem is egy szervezet által válik valaki szentté. A Szentírás kijelenti, hogy Isten „megmentett minket, és elhívott bennünket szent elhívással, nem a mi cselekedeteink miatt, hanem saját szándéka és ki nem érdemelt kedvessége miatt” (2Timóteus 1:9).
    A keresztény gyülekezet szentjei részesei „egy új szövetségnek”. Jézus Krisztus kiontott vére teszi érvényessé ezt a szövetséget, és szenteli meg a szövetség alá tartozókat (Zsidóknak 9:15; 10:29; 13:20, 24). Mivel tiszták Isten szemében, ezért „szent papságot” alkotnak, és ’Jézus Krisztus által Isten előtt elfogadható szellemi áldozatokat ajánljanak fel’ (1Péter 2:5, 9).
    Abban a reményben, hogy a „szentek” különleges erőt tudnak árasztani a hívőkre, milliók tisztelik őket azzal, hogy használják a dolgaikat, vagy azt kérik tőlük, hogy járjanak közben az érdekükben. Ez vajon bibliai tanítás? Jézus a hegyi beszédben megtanította a követőinek, hogy miként kell Isten elé járulni, amikor ezt mondta: „Nektek tehát így kell imádkoznotok: »Atyánk az egekben, szenteltessék meg a neved«” (Máté 6:9)
    Néhány teológus a Róma 15:30-at idézve próbálja alátámasztani, hogy a „szentekhez” lehet fordulni közbenjárásért. Ez a vers így szól: „Buzdítalak pedig titeket, testvérek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által és a szellem szeretete által, hogy küzdjetek velem együtt az Istenhez intézett, értem mondott imákban.” Pál vajon itt arra ösztönözte a hívőket, hogy hozzá imádkozzanak, vagy hogy az ő nevében járuljanak Isten elé? Nem. Bár arra kapunk buzdítást a Bibliában, hogy imádkozzunk a valódi szentekért, az sehol sincs a Szentírásban, hogy Isten megparancsolja, hogy imádkozzunk az ilyen szentekhez vagy szentek által (Filippi 1:1, 3, 4).
    Ellenben Isten kinevezett egy Közbenjárót az imáinkért. „Én vagyok az út, az igazság és az élet — jelentette ki Jézus Krisztus. — Senki sem jut az Atyához, csakis énáltalam.” Továbbá Jézus ezt mondta: „amit csak kértek az én nevemben, meg fogom tenni, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúval kapcsolatban. Ha valamit kértek az én nevemben, meg fogom tenni” (János 14:6, 13, 14). Biztosak lehetünk abban, hogy Jehova készségesen meghallgatja a Jézus nevében mondott imákat. Jézusról a Biblia ezt írja: „arra is képes, hogy teljesen megmentse azokat, akik általa járulnak az Isten elé, mert mindenkor él, hogy szót emeljen [azaz közbenjárjon] érdekükben” (Zsidoknak 7:25).
    Ha Jézus kész közbenjárni az érdekünkben, akkor a kereszténység hívei miért folyamodnak oly gyakran a „szentekhez”, amikor imádkoznak? Will Durant történész a The Age of Faith című könyvében kifejti ennek a szokásnak az eredetét. Noha megjegyzi, hogy az emberek félték a Mindenható Istent, és Jézus elérhetőbbnek tűnt nekik, Durant kijelenti: „Az, aki következetesen figyelmen kívül hagyta [Jézusnak] a hegyi beszédben felsorolt boldogságmondásait, aligha mert közvetlenül Hozzá beszélni. Bölcsebbnek tűnt, hogy egy szentnek mondja el az imát, aki a kanonizálás miatt feltehetően az égben tartózkodik, és őt kéri meg arra, hogy járjon közben az érdekében Krisztusnál.” Jogosak az efféle aggodalmak?
    A Biblia azt tanítja nekünk, hogy Jézus által „beszédbeli nyíltságunk, és bizalommal való szabad utunk van”, amikor Istenhez imádkozunk (Efézus 3:11, 12). A Mindenható Isten nincs túl távol az emberiségtől ahhoz, hogy meghallja az imáinkat. A zsoltáríró Dávid bizalommal ezt mondta egy imájában: „Oh könyörgést meghallgató, hozzád folyamodik minden test” (Zsoltárok 65:3).
    Jézus így érvelt ezzel kapcsolatban: „Ha . . . ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni a gyermekeiteknek, akkor az égi Atya mennyivel inkább ad szent szellemet azoknak, akik kérik őt!” (Lukács 11:13).
    Azok a szentek, akiknek Pál leveleket írt, már évszázadokkal ezelőtt meghaltak, és idővel megkapták „az élet koronáját”, vagyis feltámadtak az égbe (Jelenések 2:10).
    A szentek kiemelkedő szerepet kaptak egy próféciában, melyet Dániel jegyzett le. Dániel i. e. a hatodik században felpezsdítő látomást kapott, melynek beteljesedése napjainkig eltart. Négy félelmetes állatot látott a tengerből feljönni, ezek emberi kormányzatokat jelképeznek, melyek képtelenek kielégíteni az emberiség valós szükségleteit. Ekkor Dániel ezt jövendölte: „De a Felségesnek a szentjei foglalják el majd a királyságot, és örökre birtokolják azt, mindörökre” (Dániel 7:17, 18, Újfordítású revideált Biblia).
    Pál megerősítette, hogy ez az ’örökség a szentek számára’, ami abból áll, hogy Krisztus társörökösei lesznek az égben (Efézus 1:18–21).
    „Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban; ezek fölött nincs hatalma a második halálnak, hanem az Isten és a Krisztus papjai lesznek, és királyokként fognak uralkodni vele az ezer év alatt” — jelentette ki János apostol (Jelenések 20:4, 6; 14:1, 3). János hallotta, amint egy látomásban az égi teremtmények serege a következőket énekli a megdicsőített Jézus előtt: „véreddel embereket vettél meg az Istennek minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből, és királysággá és papokká tetted őket a mi Istenünknek, és királyokként fognak uralkodni a föld felett” (Jelenések 5:9, 10). Milyen biztató! Maga Jehova Isten választotta ki gondosan ezeket a férfiakat és nőket, és ezek a személyek hűségesen szolgáltak a földön, szinte minden olyan gonddal megküzdve, amelyet ember tapasztalhat (1Korintus 10:13). Ezért biztosak lehetünk abban, hogy ezek a feltámasztott szentek könyörületes és megértő uralkodók lesznek, akik figyelembe veszik a gyengeségeinket és korlátainkat.
    A Királyság-kormányzat hamarosan cselekedni kezd, hogy eltörölje a földről az összes gonoszságot és szenvedést. Akkor az emberek minden eddiginél közelebb kerülhetnek Istenhez. János ezt írta: „Erre harsány hangot hallottam a trón felől, mely ezt mondta: »Íme! Az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakozni, azok pedig az ő népei lesznek. És maga az Isten lesz velük.«” Ez megszámlálhatatlan áldást hoz majd az emberiségre, hiszen a prófécia így folytatódik: „És letöröl minden könnyet a szemükről, és nem lesz többé halál, sem kesergés, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé. A korábbi dolgok elmúltak” (Jelenések 21:3, 4).
    Mikeás 4:3, 4-Micsoda idő lesz az!
    A szentek kiterjesztik a meghívást, hogy mások is részesüljenek ezekben az áldásokban. A valódi szentek, akiket menyasszonyként ábrázol a Biblia, szüntelenül ezt mondják: „Jöjj!” Majd így folytatódik a leírás: „És aki hallja, mondja: »Jöjj!« És aki szomjazik, jöjjön; aki akarja, vegye az élet vizét ingyen” (Jelenések 22:17). Mit foglal magában az „élet vize”? Egyebek között Isten szándékainak pontos ismeretét. Jézus ezt mondta egyszer, amikor Istenhez imádkozott: „Az jelenti az örök életet, hogy ismeretet fogadjanak magukba rólad, az egyedüli igaz Istenről, és arról, akit elküldtél, Jézus Krisztusról” (János 17:3). Ezt az ismeretet a Biblia rendszeres tanulmányozása által lehet megszerezni. Milyen boldogok lehetünk, hogy Isten Szavából felismerhetjük, hogy kik a valódi szentek, és megtudhatjuk, hogyan fogja felhasználni őket Isten az emberiség örök javára!
    1-Pál ihletett leveleket írt a valódi szenteknek
    2-Jézus hűséges apostolai valódi szentekké lettek
    3-Bizalommal imádkozhatunk Istenhez Jézus Krisztus által
    4-A feltámasztott szentek könyörületes uralkodók lesznek a föld felett
    Jelenések14:1-5
    Lk 12:32-VESDÖSZE-Jelenések5:9,10.és a Máté6.10,még a Dániel2:44…….Dániel 7:27
    Mt 6:33 keressétek először a ~ot
    Mt 24:14 a ~nak ezt a jó hírét
    Lk 22:29 szövetséget kötök egy ~ra
    Jn 18:36 ~om nem része e világnak
    1Ko 15:24 átadja a ~ot Istenének
    1Kr 29:11 tiéd a ~, ó, Jehova

    2 TIMÓTEUS 4:1,2-A kATOLIKUS BIBLIÁBAN A LÁBJEGYZETBEN OLVASTAM HOGY AZ EVANGÉLIUMNAK ÉS ISTEN ORSZÁGÁNAK HIRDETÉSE AZ EGYHÁZ LEGSÚLYOSABB KÖTELESÉGE.Jelenések11:15-Urunk és Fölkentje megszerezte az uralmat a világ felett és uralkodni fog örökkön-örökké.lábjegyzetben ez ál a katolikus forditásban:A HETEDIK HARSONASZÓ MEGFUJÁSAKOR JÁNOS AZ ÉGBEN VAN ,ÉS LÁTJA A VILÁGTÖRTÉNELEM DIADALMAS BEFEJEZÉSÉT.Istenek és Fölkentjének megkezdődik az örök uralma ,ezért borul le a huszonnégyvén.A fejezet utolsó versével kezdetét veszi a könyvecske itéletének végrehajtása. 85-kiadásu,ha valakit érdekli megnézheti most mindent nem irok le. LÉNYEG AZ HOGY A NÉPSZERÜ FELFOGÁS SZERINT ISTEN OERSZÁGA VAGY KIRÁLYSÁGA NEM AZ EMBER SZIVÉBE VAN HANEM A MENYBEN ÉS VALOSÁGOS HATALOM AMI LERONTJA AZ ÖRDÖG MUNKÁIT IT A FÖLDÖN ÉS MEGVALOSITJA ISTEN AKARATÁT A FÖLDÖN.AMIT KÉRÜNK IS A MIATYÁKBAN-MÁTÉ6:10, 1JÁNOS 3:8- Az Isten Fia azért vált nyilvánvalóvá, hogy lerontsa az Ördög munkáit.ÉS MEGSEMISITI AZ ÖRDÖGÖT ÉS DÉMONJAIT A TÜZ TAVÁBAN-JELENÉSEK 20:1-15.
    A Jelenések 10:1, 6, 7-ben ezt jelentette ki: „Nem lesz többé késés, hanem a hetedik angyal hangjának napjaiban, amikor az készül megfújni trombitáját, bizony bevégeztetik az Isten szent titka, annak a jó hírnek megfelelően, melyet rabszolgáinak, a prófétáknak hirdetett.”
    . De hogyan végeztetik be a szent titok? János igazán nagy örömmel tudatja velünk! Ezt írja: „És megfújta trombitáját a hetedik angyal. És harsány hangok támadtak az égben, és ezt mondták: »A világ királysága a mi Urunknak és az ő Krisztusának királysága lett, és ő királyként fog uralkodni örökkön-örökké«” (Jelenések 11:15). Az angyali seregek okkal beszélnek harsányan, sőt mennydörgő hangon. Ez a történelmi bejelentés ugyanis az egész világegyetem szempontjából fontos. Minden élő teremtménynek létfontosságú!
    A szent titok boldog csúcspontjához érkezik! Dicsőségesen, győzedelmesen beteljesül 1914-ben{Dániel könyve megjövendölte az 1914 -es dátumot lásd mit tanit a biblia könyv JEHOVA TANUI KIADVÁNYA csak ök éreteték meg ezt, és a Jelenásek könyve az APOKALIPSZIS LOVASAI 6-FEJEZETBEN, meg Jézusnak a Máté 24 fejezetét} amikor Jehova trónra emeli Krisztusát mint Társkirályt. Jézus Krisztus, Atyja nevében cselekedve, tevékenyen uralkodni kezd az emberiség ellenséges világa közepette. Mint a megígért Mag azért kap királyi hatalmat, hogy megsemmisítse a Kígyót és annak ivadékát, és helyreállítsa a paradicsomi békét a földön (1Mózes 3:15; Zsoltárok 72:1, 7). Jézus mint Messiás-Király teljesíti Jehova Szavát és igazolja Atyját, ’az örökkévalóság Királyát’, akinek szuverén Úrként kell uralkodnia „örökkön-örökké” (1Timóteusz 1:17).

    : „Mert addig kell [Jézusnak] királyként uralkodnia, míg lába alá nem vet minden ellenséget az Isten. Mint utolsó ellenség semmisül meg [az ádámi] halál.” Mi történik ezután? „Mikor pedig minden alávettetett neki, akkor maga a Fiú is aláveti magát Annak, aki neki mindent alávetett . . .” Más szavakkal, Jézus „átadja a királyságot Istenének és Atyjának” (1Korintusz 15:24–28). Igen, miután Jézus a váltságáldozata értéke által legyőzte az ádámi halált, átadja a tökéletességre juttatott emberi családot Atyjának, Jehovának. Nyilvánvalóan ekkor, az ezer év végén engedik szabadon Sátánt, és ekkor kerül sor a végső próbára, amikor is eldöntik, hogy kinek a neve marad végleg az élet tekercsében. ’Megfeszített erővel küzdj’, hogy a te neved is benne maradjon! (Lukács 13:24; Jelenések 20:5).

    Az emberiség legfőbb Bírája Jehova Isten. Magát az ítélkezést azonban valaki másra bízta. A Cselekedetek 17:31 szerint Pál apostol azt mondta, hogy Isten „kitűzött . . . egy napot, amelyen megítélni szándékozik a lakott földet igazságosságban egy férfi által, akit kinevezett”. Ez a kinevezett Bíró nem más, mint a feltámasztott Jézus Krisztus (János 5:22). De vajon mikor kezdődik el az ítéletnap, és meddig tart?
    A Jelenések könyve rávilágít, hogy az ítéletnap Armageddon háborúja után kezdődik, miután Sátán rendszere megsemmisült a földön (Jelenések 16:14, 16; 19:19—20:3). Armageddon után Sátánt és a démonait ezer évre a mélységbe zárják.Jelenések 20:11, 12-ben János apostol így ecseteli az ítéletnapot: „láttam egy nagy fehér trónt és a rajta ülőt. Elmenekült előle a föld és az ég, és nem találtak számukra helyet. És láttam a halottakat, nagyokat és kicsiket a trón előtt állni, és tekercsek nyittattak fel. De felnyittatott egy másik tekercs is; ez az élet tekercse. És megítélték a halottakat a tekercsekben megírtakból, a tetteik szerint.”
    Armageddon háborúja után Sátánt és a démonait ezer évre a mélységbe zárják. Az idő alatt a 144 000-EZ A KICSINY NYÁJ égi társörökös ítélkezni fog, és ’királyként uralkodik majd a Krisztussal ezer évig’ (Jelenések 14:1–3; 20:1–4; Róma 8:17). Az ítéletnap nem gyorsan, mindössze 24 óra alatt zajlik le. Ezer évig fog tartani.
    Az ezer év alatt Jézus Krisztus megítéli majd „az élőket és a halottakat” (2Timóteusz 4:1). ’Az élők’ alatt az Armageddont túlélő ’nagy sokaságot’ kell érteni (Jelenések 7:9–17). János apostol „a halottakat” is látta az ítélkezés ’trónja előtt állni’. Ahogy Jézus megígérte, azok, „akik az emléksírokban vannak, hallani fogják az ő hangját, és kijönnek”, vagyis feltámadnak (János 5:28, 29; Cselekedetek 24:15). De mi lesz az ítélkezés alapja?
    János apostol látomása szerint „tekercsek nyittattak fel”, és „megítélték a halottakat a tekercsekben megírtakból, a tetteik szerint”. Vajon az emberek múltbeli tetteiről tartalmaznak feljegyzést ezek a tekercsek? Nem, nem az alapján lesz ki-ki megítélve, amit a halála előtt tett. Honnan tudjuk ezt? A Biblia leszögezi, hogy „aki meghalt, azt felmentették a bűne alól” (Róma 6:7). A feltámadók így tiszta lappal kelnek életre. Éppen ezért a tekercsekben Isten új követelményeinek kell lenniük. Az Armageddont túlélők és a feltámadók csak úgy élhetnek örökké, ha megtartják Isten parancsolatait, beleértve minden új követelményt is, amelyet Jehova esetleg az ezer év alatt hoz a tudomásukra. Az egyének tehát az alapján lesznek megítélve, amit az ítéletnap folyamán tesznek.
    Több milliárd ember az ítéletnapon kap először lehetőséget arra, hogy megismerje Isten akaratát, és alávesse magát annak. Ez azt jelenti, hogy nagyszabású oktatómunka lesz folyamatban. Igen, „igazságosságot tanulnak a termékeny föld lakói” (Ézsaiás 26:9). De nem mindenki lesz hajlandó alávetni magát Isten akaratának. Az Ézsaiás 26:10 ezt mondja: „Még ha kegyben részesül is a gonosz, akkor sem tanul igazságosságot. A becsületesség földjén is igazságtalanul cselekszik, és nem látja meg Jehova fenségét.” Ezek a gonoszok véglegesen el lesznek pusztítva az ítéletnap alatt (Ézsaiás 65:20).
    Az ítéletnap végére az életben maradók a szó szoros értelmében ’életre kelnek’ mint tökéletes emberek (Jelenések 20:5). Az emberiség az ítéletnapon újra tökéletes állapotba jut, amilyenben eredetileg is volt (1Korintusz 15:24–28). Ezután következik az utolsó próba. Sátánt kiengedik fogságából, és engedélyt kap arra, hogy még egyszer, utoljára megpróbálja félrevezetni az embereket (Jelenések 20:3, 7–10). Akik ellenállnak neki, azok meglátják a következő bibliai ígéret maradéktalan beteljesedését: „Az igazságosak öröklik a földet, és örökké rajta lakoznak” (Zsoltárok 37:29). Az ítéletnap bizony áldására lesz minden hűséges embernek!

    Efézus1:3–23.-megismertette velünk akaratának szent titkát. ApCselekedetek3:17-24.János15:22,János15:7-27. Jak 2:5; Jel 5:10.
    (1Timóteusz 6:15). 2Timóteusz 4:18
    Máté9:35- És Jézus körútra indult minden városba és faluba, tanított a zsinagógáikban, prédikálta a királyság jó hírét, és gyógyított mindenféle betegséget meg mindenféle fogyatékosságot.

    Lukács13:22,Luk16:16,2Tesszalonika1:5.

    • Tágabb értelemben szentek azok az emberek, akik Isten barátságában haltak meg és üdvözültek. Kifejezetten szentként tiszteli (szentté avatja) az Egyház azokat, akik minden keresztény erényt birtokoltak, és legalább egyet hősies fokban gyakoroltak.

      A szentség emberre is alkalmazható fogalom, s ez a teremtő Isten szentségét nem sérti. A szent emberek nyilvános tisztelete helyes, mindamellett, hogy az imádat tárgya kizárólagosan, a vallási kultusz tárgya elsődlegesen az Isten. Vagyis úgy tisztelni és szeretni egy teremtményt, a hódolat és alávetettség olyan fokával közelíteni egy emberhez, mint a teremtő Istenhez, súlyos bűn, szentségtörés és bálványimádás.
      Azonban minden embernek kijár a tisztelet, éppen azért, mert az ember „Isten képmása”. Azoknak az embereknek, akik sokakat Istenhez vezettek, és írásaik, életük (imáik) által ma is vezetnek, vallásos tiszteletet adunk. Ennek indoka, hogy Istenhez fokozottan kapcsolódnak. Őket szenteknek nevezzük, mert Isten szentségét megragadhatóvá teszik. Abszolút értelemben csak Isten szent. Minden más valami és valaki annyiban szent, amennyiben hozzá tartozik (Biblia, Egyház, szentek). Tiszteletet is annyiban adunk nekik, amennyiben az Isten világával összefonódtak, vagyis leszűkített értelemben „szentek.” (A Bibliát is megcsókoljuk és a szentek ereklyéit is, s tesszük ezt anélkül, hogy Istennek hinnénk akár a papírt, akár a csontot. A tisztelet jelét adjuk mégis, mert ezek a dolgok intenzíven Istenre és az Ő parancsaira emlékeztetnek, és a természetfeletti miliőbe kapcsolnak bennünket.)
      Ezek alapján tehát összefoglalóan: Istennek imádat (cultus latriæ) jár. A szenteknek tisztelet (cultus duliæ) illeti. Az Egyház ui. éppen azért avat szentté valakit (kanonizál – „oltárra emel”), mert életének példája másokat is Krisztus komolyabb követésére sarkall. Egy szent élete ui. nem más, mint aktualizált evangélium. Minden szent egy-egy sajátos helyzetben, korban és életállapotban mutatta meg mit is jelent az Evangélium a maga teljes erejében, s ez igaz akkor is, ha olykor emberi gyengeségeket is felfedezhetünk a szentekben. (Ez még inkább bátorító: „Ha ők szentek, Isten barátai lehettek, mi azok lehetünk.”) Ezért állítjuk, hogy minden szentben a Szentháromság egy Istent tiszteljük, s így minden vallásos jellegű kultusz, közvetlenül vagy közvetve Istennek szól.
      Az imádság szó, melyet a szentekkel kapcsolatban használunk, valóban félrevezető lehet. Azonban tudni kell, hogy a szentekhez intézett imák csak analóg értelemben vett imák. Annyiban imák, hogy a természetfeletti világhoz címzett üzenetek. Módjuk, jellegük, módszerük az Istenhez intézett imához hasonló, de mondanivalójuk, megfogalmazásuk és különösen is a hódoló alázat foka felismerhetően különbözik tőle.

      Sem Jézus, sem az apostolok nem jártak házról házra (ez is egy ÚVF-félrefordítás!). Persze az Őrtoronyék olyat akasztanak a köztagok nyakába, amit az apostolok nem: hogy adott időt a “szántóföldön” töltsenek, és erről a felettes szerveknek beszámoljanak. Soha nem volt a missziózás MINDEN KÖZkeresztényre nézve üdvösség elvesztésének terhe mellett kirótt általános kötelezettség.

      Emlékeztetnélek kell arra, hogy mindössze az Őrtorony második elnöke, J. F. Rutherford vezetése alatt indult be az a típusú missziós tevékenység, amelyben ma minden Jehova tanújának el kell végeznie. Előtte nem volt ilyen – sem a Bibliakutatók (Jehova Tanúi hitelődei) történelmében, sem a kereszténység történelmében,-a mindenki által kötelező házról-házra végzett missziós szolgálat. Ha elfogadjuk Jézus Krisztus állítását,hogy az ő Egyházát kősziklára építette,és azon az “alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Máté 16:18-Szent István Társulat fordítás), tehát nem szűnik meg (pláne nem 1800 évre!), akkor azt is be kell látni: a missziós munka nem feltétlenül azonos a “házról-házra” végzett szolgálattal. Ha a „házról-házra” végzett missziós munka nélkül nincs hiteles kereszténység, akkor Rutherford előtt sem voltak élő hitű keresztények.

      Ha a keresztény élet legfontosabb területe a házról-házra,és az utcai missziós szolgálat,nem furcsa, hogy a Szentírás nem ad általános , mindenkinek szóló tanácsokat? Az apostoli levelekben sincs arról szó, hogy Pl.: a korinthusbeli hívők hogyan „munkálják be” városukat, kettesével menjenek-e, férfi férfival induljon prédikálni, vagy lehet-e “vegyes-páros”, hogyan töltsék ki a “munkajelentést”,stb. …. pedig bőven foglalkoznak az apostoli levelek a gyülekezeti élet gyakorlati dolgaival-anélkül,hogy bármelyik apostol minden keresztényt kiküldene missziózni házról-házra,és utcai szolgálatra. Ha pedig az “igaz vallás” ismertetőjele a házról-házra/utcai misszió-munka, akkor vagy a Bibliában van a hiba,vagy az Őrtorony Társulat nem tanít jól. Ismert tény, hogy a Római Birodalomban sok rabszolga lett keresztény. Ha az “igaz imádat” része a házról-házra végzett missziós szolgálat, akkor a rabszolgák miért lettek keresztények? Kimenőt kaptak volna gazdáiktól? Hehehe… Ha a rabszolgák ugyanazt csinálták volna,mint Jehova Tanúi, akkor vajon mikor “értek rá” foglalkozni a munkájukkal?

  5. MI ’A TŰZ TAVA’?
    A Jelenések 20:10 szerint az Ördögöt le fogják vetni ’a tűz tavába’, és ’kínoztatik éjjel és nappal örökkön örökké’ (Kár.). Ha az Ördögöt örökké kínoznák, Istennek életben kellene hagynia őt, de a Biblia azt írja, hogy Jézus ’meg fogja semmisíteni’ (Héberek 2:14, Kár.). A jelképes tüzes tó „a második halált” jelenti (Jelenések 21:8). Ez nem az a halál, melyet a Biblia először megemlít, vagyis nem az Ádám bűne miatti halál, melyből fel lehet támadni (1Korintusz 15:21, 22). Mivel a Biblia nem mondja azt, hogy ’a tűz tava’ kiadja magából azokat, akik benne vannak, ezért ’a második halálnak’ egy másfajta, egy visszafordíthatatlan halált kell jelentenie.
    Milyen értelemben kínozzák örökké azokat, akik ’a tűz tavában’ vannak? Olykor a „kínozni” szó jelentheti azt, hogy ’fogva tartani’ valakit. Egy alkalommal, amikor Jézus szembeszállt a démonokkal, azok így kiáltottak: „Eljöttél, hogy idő előtt megkínozz bennünket [fogva tarts minket a mélységben]?” (Máté 8:29; Lukács 8:30, 31, Csia-fordítás). Így mindazok, akik a „tóban” vannak, elszenvedik az örök fogvatartás ’kínzását’, vagyis „a második halált”.
    TISZTÍTÓTŰZ HELYET-TŰZ TAVA VAN!!!!!!!!!!!!!!

    • „A második halál”

      Az Őrtorony Társulat Jel 20,14-re hivatkozva a következőképpen érvel:

      «… a tűz tava a ‘második halált’ jelenti, amelyből nincs feltámadás. Nyilvánvaló, hogy ez a ‘tó’ jelkép, szemléltetés, hiszen a halál és a pokol [Hádesz] is bele vettetnek. A halált és a poklot nyilván nem lehet szó szerint megégetni. De meg lehet őket szüntetni, és meg is lesznek semmisítve” (Örökké élhetsz Paradicsomban a földön, 87. o.). Hasonlóan E. W. Fudge is rámutat arra, hogy „a halál és birodalma” a tüzes tóba lesz vetve: „És a halál és a ‘hádész’ bele vettetett a tűz tavába, ez a második halál, a tűz tava” (Jel 20,14). Fudge ezt írja: „Tradicionalista szerzők ezt a hasonlatot mindig a másik irányban olvassák, mintha arról lenne szó, hogy ‘a második halál’ (amely határozatlan) lenne a ‘tüzes tó’ (amely egyértelmű). János valójában azt mondja: A ‘tüzes tó’ (mint szimbólum) a ‘második halál’ (egyértelműbb valóság)” (Fudge 1994,194. o.). Ez a következtetés – ez a válaszom – csak akkor villanhatna fel, ha a tüzes tavat más helyeken is „megsemmisülésként” lehetne érteni. Ez azonban sem az igehely szűkebb, sem tágabb összefüggésében nem áll meg (vö. pl. Jel 20,10, ahol az ördög, a fenevad és a hamis próféta örök gyötrődéséről van szó). így a „második halált” elkerülhetetlenül a gyehenna és a tüzes tó valósága felől – nem pedig fordítva – kell értelmeznünk. Az a tény is, hogy „a halál és birodalma” a tüzes tóba kerül, nem a gyehenna valósága ellen beszél. E megfogalmazással sokkal inkább kifejeződik az átmenet a halottak birodalmából (seol, hádész), mint köztes állapotból (vö. Jel 20,12k kontextusát) az örök kárhozat végső szintjére. A seol feloszlik —, vagyis a benne lévők mind kijelölt végleges helyükre kerülnek.

  6. Kedves Embertársaim!

    Én nem vagyok tanult vallási ember! Magam szívéből, és módján imátkozom a Jó Istenhez, de ezekben a fent leírt dolgokban elgondolkoztam!
    A Jó Isten(így nevezem én) hiszem, hogy nem kínozza az embereket! Annyira szeret minket, hogy elképzelni sem tudjuk! A mi családunkban is sorra jöttek a halál hírek, de hiszem, hogy ezt ő akarja! Hiszen, mindegy hogy betegség, vagy öngyilkosság stb. egyiket sem ő sugallja nekünk!
    Én azt tudom, hogy lelkileg mindig valahogy erőt ad a nehéz dolgok elviselésében! De ezt nekünk is akarni kell!
    Nincs pokol, nincs tisztitótűz!
    Ezt kitalálták emberek!
    Jegyezzétek meg? A Jó Isten szeret minket, Te döntöd el, kérsz-e tőle segítséget! És nem mindíg anyagiakra gondolj! Vedd észre az apró segítséget is, mégha kézzel nem is fogható!
    Én megköszönni tudom csak neki, hogy így figyel rám, és a családodmra, még a bajokban is!

  7. A mi családunkban is jöttek a halálhírek, de nem ő akarja!
    Bocsi, kikellet, hogy javítsam!

  8. Ez eretnekség!!! Isten életet, egészséget ígér!…. nem a sír, nem a halál ami dicsőít Téged!!!…. (olvasni kéne az igét…!!!!) nem minden agyrém, démoni dolognak engedni!!!

    • Kérdezd meg a lelked mélyén elrejtett Bibliát, ha képes vagy rá

  9. ahol akincsed ott van a szived is.aki nemszeret nem ismerte meg az istent. ……a szeretet az egyetlen út a menybe. a máté25.31-46.

  10. Minden jó ember a mennybe jut
    Mi az eredete? Jézus apostolainak a halála után, az i. sz. II. század elejére a korai egyházatyák nagy befolyásra tettek szert. Tanításaikról egy enciklopédia ezt írja: „Tanításaik elsősorban arra irányultak, hogy a halál után a szükséges megtisztulást követően a testtől különvált lélek azonnal elnyeri a mennyei üdvösséget” (New Catholic Encyclopedia. 2003, 6. kötet, 687. oldal).
    Mit mond a Biblia? „Boldogok a szelídek, mivel örökölni fogják a földet” (Máté 5:5).
    Igaz, hogy Jézus azt ígérte a tanítványainak, hogy ’helyet készít’ nekik az égben, de utalt arra, hogy nem minden igazságos jut oda (János 3:13; 14:2, 3). Azért imádkozott, hogy legyen meg Isten akarata, „mint az égben, úgy a földön is”, nemde? (Máté 6:9, 10). Az igazságosak esetében valójában kétféle reménységről beszélhetünk: egy kisebb csoportjuk az égben fog uralkodni Krisztussal, de a legtöbbjük a földön fog örökké élni (Jelenések 5:10).
    Idővel a korai egyház megváltoztatta a földön betöltött szerepéről alkotott nézetét. Mi lett ennek a következménye? Egy lexikon ezt írja erről: „Az intézményes egyház fokozatosan átvette Isten várva várt országának szerepét” (The New Encyclopædia Britannica). Az egyház kezdte megszilárdítani a hatalmát azáltal, hogy belefolyt a politikába. Ezzel figyelmen kívül hagyta Jézus egyértelmű kijelentéseit, melyek szerint a követői „nem része a világnak” (János 15:19; 17:14–16; 18:36). Konstantin római császár befolyására az egyház megalkudott néhány hitnézetét illetően. Az egyik ilyen hitnézet Isten személyét érintette.
    Vesd össze a következő bibliaverseket: Zsoltárok 37:10, 11, 29; János 17:3; 2Timóteusz 2:11, 12
    AZ IGAZSÁG:
    A legtöbb jó ember a földön fog örökké élni, nem pedig az égben

    • “Mit mond a Biblia? „Boldogok a szelídek, mivel örökölni fogják a földet” (Máté 5:5).” – Aha, ezek szerint a “felkentek” nem szelídek, mert ők nem öröklik a földet. De ha mégis, az még rosszabb kendtekre nézve: hiszen akkor mi szükség van még külön örökösökre, akik speciálisan a földet öröklik, és nem mást? Hiszen a (mégis szelíd) “felkentek” a mennyből is képekes a földet megörökölni! Egyre kacagtatóbbak a kendtek bizonygatásai e ponton: csupa laza illendőségi meggondolás, légvárszerű spekuláció, ezer sebből vérző logikai következtetések.

      “Igaz, hogy Jézus azt ígérte a tanítványainak, hogy ’helyet készít’ nekik az égben, de utalt arra, hogy nem minden igazságos jut oda (János 3:13; 14:2, 3)” – Ez a két hivatkozás szemérmetlen blöff. Az első (“senki sem ment fel a mennybe, hanemha az, aki a mennyből szállott alá, az embernek Fia, aki a mennyben van”) mindössze annyit mond, hogy nem a hívőé a mennybemenetelben a kezdeményezés és útnyitó szerep, hanem Jézusé. A második (“Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem [volna], megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”) szintén nem tartalmazza egy betűnek a csücskét sem a mondott állításra nézve, tehát testcselnél nem egyéb. Éppenséggel az összes akkori hallgatójának megígérte Jézus, hogy a mennyben tartja fenn nekik a helyet, és egy fél nyikkot sem mondott arra nézve, hogy valamikor 1900 év múlva előbújnak majd olyan hívők, akik nem a mennyben, hanem a paradicsomi földön fognak örökké élni.

      “Azért imádkozott, hogy legyen meg Isten akarata, „mint az égben, úgy a földön is”, nemde? (Máté 6:9, 10)” – És tán az egyház földi pályafutásáról nem szólhat teljes joggal ez a kérés?

      “Az igazságosak esetében valójában kétféle reménységről beszélhetünk: egy kisebb csoportjuk az égben fog uralkodni Krisztussal, de a legtöbbjük a földön fog örökké élni (Jelenések 5:10).” Ez is egy siralmas blöff, nem egyéb. A mondott igehely csak annyit mond: “És tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká; és uralkodunk a földön.” Hogy pedig csak emberek fölött lehetne uralkodniuk, az merő önkényes feltételezés, hiszen Ádámnak és Évának sem kellett emberi alattvaló, hogy ezt megtegyék. De írva van, hogy angyalokat fogunk ítélni, valamint hogy ők szolgáló szellemek: hát mi szükség még embernek emberen való uralkodásáról fantáziálni, különösen az egyházban, amelyben ez deklaráltan tilos?

  11. Ajjaj, látom megjelentek itt az Őrtorony Társulat engedelmes rabszolgái, és másolgatják be szépen a Watchtower Libraryt. Olvasnivaló:

    http://www.omega-3.hu/files/04_Jehova-Tanui_(Sz.A).pdf
    http://bitflow.dyndns.org/hungarian/LotharGassmann/Hungarian-Jehova_Tanui_1998.pdf
    http://apologia.hu/religion/jw.html
    http://www.lmrkat.hu/szektak.html#jehowa

    • Krisztus feltámadott, Köszönöm!

  12. Pál ezt írta olyanokról, akik kereszténynek vallják magukat: „lesz időszak, amikor az egészséges tanítást nem fogják elviselni, hanem a saját kívánságaikkal összhangban gyűjtenek össze maguknak tanítókat, hogy csiklandoztassák a fülüket; és az igazságtól elfordítják fülüket” (2Timóteusz 4:3, 4).
    1Timóteusz 4:1-3″Az ihletett kijelentés azonban határozottan megmondja, hogy a későbbi időszakokban némelyek elpártolnak a hittől, félrevezető ihletett kijelentésekre és démonok tanításaira fordítva figyelmet hazugságokat szóló emberek képmutatása által, akik lelkiismeretükben mintha bélyegzővassal volnának megjelölve;ezek tiltják a házasságot, megparancsolják az eledelektől való tartózkodást, melyeket az Isten arra teremtett, hogy hálaadással részesedjenek belőle azok, akiknek van hitük, és pontosan ismerik az igazságot.
    A Biblia azt mondja, hogy a „paráznaság miatt . . . jobb házasságban élni, mint égni” (1Korinthus 7:2, 9). E bölcs tanács ellenére sok paptól azt követelik, hogy maradjon nőtlen, vagyis ne házasodjon meg. „ A cölibátusi fogadalom nincs megszegve — magyarázza Nino Lo Bello a The Vatican Papers című könyvében — ha egy pap, egy szerzetes vagy egy apáca szexuális kapcsolatokba bocsátkozik . . . A szexuális kapcsolatokért bocsánatot nyerhetnek, ha őszintén bevallják azt a gyóntatószékben, ellenben az egyház egyszerűen nem ismeri el egyetlen papnak a házasságát sem.” Jó vagy rossz gyümölcsöt terem ez a tanítás? (Máté 7:15–19).
    Kétségtelen, hogy sok pap erkölcsileg tiszta életet él, sokan azonban nem. Az 1992 Britannica Book of the Year szerint „a római katolikus egyházzal kapcsolatban arról számoltak be, hogy az 300 millió dollárt fizetett azért, hogy rendbe hozza a papság szexuális visszaélésekkel kapcsolatos eseteit”. Később e műnek az 1994-es kiadása ezt mondta: „Számos pap AIDS miatti halála leleplezte, hogy vannak homoszexuális papok, és megfigyelték, hogy a homoszexuálisok túl nagy számban . . . vonzódtak a papsághoz.” Nem csoda, hogy a Biblia ’gonosz lelkek tanításának’ nevezi azt, hogy „tiltják a házasságot” (1Timótheus 4:1–3). „Némely történész szemében — írja Peter de Rosa a Krisztus helytartói című könyvében — úgy tűnik, hogy a cölibátus több erkölcsi kárt okozott, mint Napnyugat bármely más intézménye, ideértve a prostitúciót is . . . többnyire szennyfolt a kereszténység nevén . . . a kényszerű cölibátus önmagában való ellentmondás . . . A pap tehát vétkezhet ezerszer, de az egyházjog megtiltja neki, hogy egyszer is házasodjék.”
    Istennek a Baál-imádattal kapcsolatos nézőpontját figyelembe véve, nem nehéz felismerni, hogyan tekinti ő a kereszténység megosztott egyházait. A Biblia utolsó könyve a hamis imádat minden formáját „nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja” név alatt foglalja össze. „És abban — teszi hozzá a Biblia — prófétáknak és szenteknek vére találtatott, és mindeneknek, a kik megölettek a földön” (Jelenések 17:5; 18:24).
    Ezért Isten így sürget mindenkit, aki az ő igaz imádója akar lenni: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és ne kapjatok az ő csapásaiból . . . egy nap jőnek ő reá az ő csapásai: a halál, a gyász és az éhség; és tűzzel égettetik meg; mert erős az Úr, az Isten, a ki megbünteti őt” (Jelenések 18:4, 8).
    Most felvetődik a kérdés: Hová kell az embernek mennie, miután kiment a hamis vallásból? Milyenfajta imádatot fogad el Isten?
    Jehova helyreállította az igaz imádatot, és egybegyűjtötte azokat, akik imádni akarják őt. Ez Ézsaiás próféta által meg is lett jövendölve: „úgy lesz a napok befejező részében, hogy szilárdan áll majd Jehova házának hegye a hegyek teteje fölött, és magasabbra emeltetik a domboknál, és oda fognak özönleni mind a nemzetek” (Ézsaiás 2:2).
    http://www.watchtower.org/h/kn37/article_01.htm

    1Korintusz 4:1-6!!!!!

    • A papi nőtlenség azt jelenti, hogy az Egyház egyes szent rendeket csak azoknak ad fel, akik Isten Országáért szüzességben élnek. Ez rítusonként különböző módon valósulhat meg.

      Az áldozópapság nőtlensége nem dogma, azonban mindenképpen köze van az apostoli hagyományhoz. Nem véletlen, hogy a papi hatalom teljességét bíró püspök minden rítuscsaládban nőtlen. Az is több mint valószínű, hogy az ősegyház nős püspökei és presbiterei nem éltek, vagy legalábbis nem élhettek házaséletet feleségeikkel. A feleségeikkel házaséletet élő papokat ui. nagyon korán és nagyon világos pápai elmarasztalás éri. Ez, továbbá az a tény, hogy a keleti egyház papjainak is megtartóztatást kellene gyakorolniuk bizonyos időkben és főleg a Szent Áldozat bemutatása előtti éjszakán, arra utal, hogy valamikor a keleti katolikus papok is megtartóztatásban éltek. Az Egyház ui. nagyon hamar ráérzett, hogy Krisztus szüzességi tanácsa és a papi életforma között igen szoros összefüggés van. Ha tehát a cölibátus nem is hittétel, az mindenképpen dogma, hogy a latin rítus helyesen és Krisztus szándékai szerint jár el, amikor a nagyobb rendek viselőit nemcsak megtartóztatásra kötelezi, hanem egyenesen a nőtlen (cölebsz) életet élni szándékozók közül választja (Conc. Trid. 24 c. 9 – DH 1809).
      A cölibátus tagadhatatlan nehézségei, a minden életformában elkerülhetetlen fájdalmas botrányok (pl. paráznaság, pedofília, homoszexulitás), a tucatembereket a cölibátusban fenyegető lelki összezsugorodás távolról sem érik fel azokat a nagy áldásokat, amelyeket a cölibátus intézménye hoz magával. Az is tévedés, hogy a cölibátus eltörlése megoldaná az egyre égetőbb paphiányt. Ideiglenesen biztos, hosszú távon aligha. Nem a cölibátus rossz, hanem a hit hiányzik. Nem a cölbátussal van baj, hanem az általános közerkölccsel és az elköteleződéssel. A mai ember fogcsikorgatva köteleződik el, és irtózik egy élethosszig tartó döntés meghozatalától, és az abban való kitartástól. Ez nyilván látszik a házasság intézményének válságában is. Ahogyan Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa mondta: „Ha eltörölnénk a cölibátust, akkor az ágyas papok botrányait átvenné az elvált papok botránya” (Ratz. Salz der Erde). Ezért az emberi gyarlóság (fragilitas) és ingatagság kiiktatásának érdekében a Római Egyház papjai a nőtlen, imádságos és engedelmes életre súlyos bűn terhe mellett (sub gravi) egy élethosszig ígérettel (és nem fogadalommal, mely egyházjogilag mást jelent) kötelezik el magukat.
      Ez az életforma nem természetes. Azonban nem is természetellenes, hanem teljességgel természetfeletti. Csak isteni hívásra (vocatio) szabad vállakozni rá, mert csak így lehet várni az Isten természetfeletti segítségét. Ha valaki hivatás nélkül, más motívumok (kényelem, biztonság, szentimentalizmus, félelem vagy gyűlölet a másik nemtől ill. a másik nem iránt, impotencia, menekülés az élet nehézségeitől, bűntudat, babona, vallási hóbort stb.) miatt vállalkozik rá, az a bukás szinte biztos és veszedelmes veszélyét kockáztatja. A hamis kiválasztottság tudata is veszélyes. És bár hittétel, hogy a szűzi életforma tökéletesebb, mint a házas (Conc. Tridentinum 24,10 – DH 1810), ez a tökéletesség nem vonatkozik magára az emberre, csupán az életmódra. (Pl. Egy orvos hivatása magasabb rangú, mint egy ápolóé, de ez nem jelenti azt, hogy egy orvos magasabb rendű ember, mint egy ápoló.) Ahogyan a magasabb és az alacsonyabb rangú munkára is szükség van, úgy mind a házasságban élő, mind a szűzi életre elkötelezett emberekre igényt tart az Egyház, még ha nem is a papság soraiban. A szüzesség magasabb méltósága ui. nem jelenti a szűzi életet élő személyes életszentségének automatikusan magasabb fokát. (Pl. Egy szerelmi házasságban élő Árpádházi Szt. Erzsébet bizonyosan szentebb volt, mint egy középszerű apáca.) Azonban a szűzi élet akarati készséggel párosulva nagy segítség lehet a keresztény tökéletességért vívott élethosszig tartó harcban. Az egyházatyák, Szt. Ciprián (Cypr. De habitu virginum), Szt. Metód (Method. Convivium), Szt. Ambrus (Ambr. De virginibus), Szt. Jeromos (Hyeron. Contra Iovinianum), Szt. Ágoston (August. De sancta virginitate, de bono viduitatis, De bono coniugali /cp. 8!/) és Aranyszájú Szt. János (Chrysost. De virginitate) messze támogatják e tételt. Az ő véleményüket összegzi és támogatja Aquinói Szt. Tamás is (Thom. Aq. Opusc. De perfectione vitæ spiritualis).
      A Római Egyház, tehát a Katolikus Egyház legnagyobb része minden nagyobb rendben élőt kötelez a nőtlenségre, míg a keletei egyházak (pl. görög katolikusok) csak a püspök számára tartják kötelezőnek, és áldozópapot nős férfiak közül is szentelnek. Ennek oka, hogy keleten és nyugaton a VII. századtól kezdve más papkép alakult ki. A nyugati egyházban a papság lényegének az áldozatbemutatási és feloldozási hatalmat tekintették. Mivel ezt az áldozópap már birtokolta, a szerpapság pedig csak a papság előkészítéseként volt használatban, a papság lényegét az áldozópapi hatalomban látták, s mellette a püspökség már csak fokozatbeli különbségnek számított. Ezzel szemben keleten a püspökben, az apostolutódban látták a papság teljességét, és mellette az áldozópapot csak csökkent papi fokozatú segítségként vették figyelembe. Így, mivel mindkét rítusban a papsághoz kötötték a teljes szexuális önmegtartóztatást, de a papságság lényegét máshonnan eredeztették, a cölibátus kötelezettsége is másképpen kezdett alakulni. Ennek azonban érdemes megvizsgálni a történelmi hátterét 1.
      Nem a nőtlenség az apostoli eredetű rendelkezés tehát, hanem az önmegtartóztató élet . A papi nőtlenség (cælibatus) így teljes önmegtartóztatást jelent, tehát a bűn sem fér össze vele, ezért sem ágyasság (concubinatus) sem önkielgítés (masturbatio, onania) nem jelent kiskaput. A cölibátus nem terror, hiszen nem kényszer. Az Egyház senkit sem kényszerít, hogy nőtlenségben éljen. Eleve azok közül választja papjait, akik a nőtlen életformát választották.
      A szűzi élet kiválóbb a házas életformánál, bármilyen botrányosnak hangzik is ez a mai, szexualitást mindenek felé helyező korunkban. Méltányos tehát, hogy az Egyház magasabb fegyelmi kötelékkel kapcsolja papjait Krisztushoz, akinek követségébe lépnek, és aki maga is szűzi életet élt.

      Igazolás: Az Üdvözítő nőtlen volt, és nem azért, mert úgy maradt, tehát nem esetlegesen, hanem tudatos döntés alapján maradt szűz. Mivel a papok Krisztus papságában részesülnek, mintegy az Ő személyében (in persona Christi) beszélnek, illő, hogy életformáját is kövessék. Jézus világosan beszél a nőtlen életformáról: „A tanítványok megjegyezték: »Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.« Erre így válaszolt: »Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott. Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná. Végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!«” (Mt 19,10).
      Szt. Pál apostol nem engedi meg, hogy özvegyülés után megnősültek felvegyék a szent rendeket, noha a házastárs halálát követő második házasság nem csak a zsidó, hanem a keresztény etika szerint sem bűn: „A püspöknek azonban feddhetetlennek, egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak, mértéktartónak, vendégszeretőnek és a tanításra rátermettnek kell lennie” (1 Tim3,2). „A diakónus legyen egyszer nősült, s gyermekeinek és otthonának jó gondviselője” (1 Tim 3,12). „Olyat keress, aki feddhetetlen, és csak egyszer nősült, akinek gyermekei hisznek, s nem vádolhatók könnyelmű élettel vagy engedetlenséggel” (Tit 1,6).
      Isten ehhez az életformához is megadja a kegyelmi segítséget: „Hűséges az Isten, aki erőtökön felül nem hagy megkísérteni” (1 Kor 10,13).
      A szűzi életet Szt. Pál kiválóbbnak hirdeti, mint a házast, anélkül, hogy a házas érintkezést rossznak, vagy bűnösnek tartaná: „Ha asszonyhoz vagy kötve, ne törekedj elválni, ha azonban nem kötötted magad asszonyhoz, ne keress feleséget. De ha megnősülsz, nem vétkezel, s ha a lány férjhez megy, nem követ el bűnt. Ám az ilyeneket testi nyugtalanság gyötri, s én meg akarlak kímélni benneteket. Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik. Azt szeretném, ha mentek volnátok a gondtól. A nőtlennek arra van gondja, ami az Úré: hogyan járjon az Úr kedvében. A nős azonban világi dolgokkal törődik: hogyan keresse felesége kedvét, ezért meg van osztva. A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében. Ezt javatokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy a feddhetetlen életre és az Úrhoz való osztatlan ragaszkodásra segítselek titeket. Ha valaki mégis úgy véli, hogy igazságtalanul bánna hajadon lányával, mert eljárt fölötte az idő, ha úgy van rendjén, tegye, amit akar. Nem vétkezik, kössenek csak házasságot. Akinek azonban szilárd a meggyőződése, s minden kényszerítő ok nélkül, teljesen szabadon úgy döntött, hogy megőrzi hajadon lányát, jól teszi. Tehát aki férjhez adja hajadon lányát, jól teszi, aki pedig nem adja férjhez, még jobban teszi. Az asszony le van kötve, amíg férje él, de ha férje meghal, felszabadul. Férjhez mehet, akihez akar, de csak az Úrban. Boldogabb azonban, ha úgy marad, ahogy van. Ez a tanácsom, és hiszem, hogy Isten Lelke szerint beszélek” (1 Kor 7,25). + (1 Kor 7,1; 1 Kor 7,7)

      1 Szt. Pál apostol nem követeli meg a püspöktől a nőtlenséget, de máshol világossá teszi, hogy eszménye a szűzi papság. Szt. Pál idejében ritka volt a javakorabeli nőtlen férfi, ezért Szt. Pál toleranciát gyakorol. Azonban, hogy a nős papság intézménye ideiglenes állapot volt, az abból is látszik, hogy Szt. Pál csak egyszer nősültet enged a szent rendbe. Vagyis Pál elvárja, hogy még ebben az állapotban is megnyilvánuljon az önmegtartóztatás szelleme az egyházi elöljáró életében. Később nagyon hamar általánossá vált, ha nem is a nőtlen papság, hanem az a szokás, hogy a nős papok nem éltek házaséletet feleségeikkel. Ez nem történhetett volna meg, ha nem állt volna mögötte apostoli hagyomány. Az Elvírai Zsinat 295-ben így rendelkezik: „A zsinat azt akarja, hogy teljes tilalmat rendeljen el a püspököknek, áldozópapoknak és diakónusoknak, illetve az összes szolgálatban lévő klerikusnak, miszerint tartózkodjanak a házastársuktól és ne nemzzenek fiakat; ha pedig valaki mégis megteszi töröltessék egyházi tisztségéből” (Conc. Elv. cn 33. – DH 119). Szt. Sziríciusz pápa 385-ben így ír a témáról: „Tudomásunkra jutott, hogy Krisztusnak sok papja és levitája a felszentelése óta eltelt hosszú idő után, részint a saját házasságából, részint szégyenletes elhálásból utódot nemzett, és vétkét azon előírás örve alatt védelmezi, hogy az Ószövetségben azt olvassuk, hogy a papoknak és az oltár szolgáinak meg volt adva a nemzés szabadsága. (Ellenvetésül:) Miért is volt az, hogy meg volt parancsolva a papoknak, hogy még saját házuktól is távol, a templomban lakjanak abban az évben, amikor rájuk került a szolgálat sora? Nyilván abból az indokból, nehogy testi érintkezést folytassanak, még feleségükkel sem, hogy sértetlenül fénylő lelkiismerettel Istennek tetsző legyen az az adomány, amelyet Istennek felajánlanak. (…) Ennek a szigorú kikötésnek felbonthatatlan törvénye mindnyájunkat, papokat és levitákat megköt” (Siric. Direct. Ad decess. 7,8 – DH 185). A 412-es Karthágói Zsinat mint apostoli hagyományt rögzítette kánonjaiban a papi megtartóztatást. A 692-es Trulloszi Zsinat, melyen kizárólag a szabadabb felfogású görögök vettek részt, idézte ugyan a karthágói kánonokat, de úgy egészítette ki őket, hogy a diakónusok és az áldozópapoknak megengedte nem csak a pappá szentelés előtti házasodást, hanem a papszentelés utáni házaséletet is. Ezt Róma mindekor semmisnek, sőt hamisításnak tekintette. Az ortodox egyház egészen a XX. századig visszautasította a hamisítás vádját, de 1950-ben a Moszkvai Patriarchátus elismerte, hogy a Trulloszi Zsinat váloztatott a karthágói kánonokon. Azonban ezt nem hamisításként, hanem módosításként értelmezi, hiszen – mint mondják – míg a Karthágói Zsinat csak helyi jellegű zsinat volt, és helyileg kötelező törvényeket alkotott, addid a Trulloszi Zsinat egyetemes zsinat volt és ezért joga volt fölülbírálni a kárthágói kánonokat. Ennek azonban ellen lehet vetni, hogy ha a Karthágói Zsinat olyan jelentéktelen volt, akkor miért éppen az ő kánonjait kellett citálni és azokat toldozni-foldozni? Miért nem fogalmaztak teljesen új kánonokat? Erre csak egy magyarázat van: ezeknek a karthágói kánonoknak igen nagy tekintélyük volt, így teljesen mellőzni nem merték őket. A valóban helyi II. Karthágói Zsinatról ui. köztudomású volt, hogy fegyelmi döntései az apostoli hagyományt rögzítették. Nem igaz tehát, hogy a cölibátust Szt. VII. Gergely találta ki, hiszen ő csak – részben a világi keresztények nyomására, de saját elvei alapján is – a botrányokat akarta elkerülni azzal, hogy már eleve csak nőtlen embereket engedett az oltárhoz, és nem kényszerített egészséges férfiakat, hogy úgy éljenek feleségeikkel, mintha tesvérek lennének. Az pedig közönséges koholmány, hogy az egyházi birtok Egyházban tartása miatt hozták a teljes cölibátus törvényét. Erre két cáfolat is van:
      1. A nemi megtartóztatás törvénye évszázadokkal előbb kialakult, mint a feudális viszonyok. Akkor is ismerték és súlyos kötelességnek tartották, hogy a papnak nem lehet utódot nemzenie, amikor még nem is voltak birtokai az Egyháznak.
      2. Ha Róma nem törölte volna el a nős, de házaséletet nem gyakorló papságot, a pap gyermeke akkor sem örökölte volna az egyházi birtokot, mert az Egyház birtoka nem volt az egyes pap saját tulajdona, nem is lehetett volna utána örökölni.
      Szt. VII. Gergely tehát csak egyetemesen és minden vonalon végigvitte azt, ami mindenkor kötelező volt. Azonban való igaz, maga a papi nőtlenség nem isteni törvény. Amikor az I. Niceai Zsinat kötelezni akarta a nagyobb rendek viselőit a cölibátusra, Szt. Paphnutius (akinek létezése vitatott) eredményesen tiltakozott. Ezt aligha tudta volna megtenni, és a II. Trulloszi Zsinat sem tudta volna magát elfogadtatni, ha ebben a kérdésben az apostoli hagyomány kifejezetten mást rendelt volna. Magával az önmegtartóztatással más a helyzet. A püspökökre nézve biztosan apostoli hagyomány, a papok részére nem bizonyított. Azonban, akik ma a cölibátus eltörlését követelik, azok nyilván nem pusztán azt akarják, hogy nős papokat szenteljenek, hanem hogy a nős papok szexuális életet is éljenek. Ez azonban már a Római Egyház olyan hagyományát sérti, mely több mint valószínű, apostoli eredetű. A görög katolikusok gyakorlatára nem lehet hivatkozni, mert az ő szokásukat csak az egység érdekében megtűri (tolerantia) az Egyház, tekintettel az évezredes bizánci hagyományra. A tűrésből azonban nem lehet általános törvényt csinálni. A lázadók eretnekké is válhatnak, mert bár alapvető kérésük nem eretnekség, de az érv, miszerint az Egyház helytelenül jár el, amikor cölibátusra kötelezi papjait, már tévtanítás.

      —–

      1. Az eszmény az egyházi rend tagjai számára a nőtlenség. Ezt bizonyítja a megtestesült Ige életállapota, valamint a 12 apostol életállapota, akik – ha nősek is voltak – nem éltek már házaséletet, “elhagyták” (megfelelő gondoskodás mellett) családjukat.

      Péterre szoktak hivatkozni a protestáns ellenérvelők: “hisz maga Péter apostol nős volt!”

      Igen ám, de mi történik, mikor Jézus világosan hangsúlyozza (“kemény beszéd” – amelyhez ma is következetesen csak a Katolikus Egyház ragaszkodik), hogy tilos a válás, még házasságtörés esetén is, csupán “ágytól és asztaltól való elválasztás” (elkülönülés) lehetséges. Ui. Jézus, mikor a “paráznaság” (porneia) szót használja, a jogtalan együttélést, a konkubinációt érti alatta, ill. a később kifejtett páli ill. péteri privilégium esetén fölbontható életközösségeket. Akkor lehet elbocsátani asszonyt. (Így oldható csak föl az evangélimok közötti ellentét, mikor az egyikben azt mondja, hogy “házasságtörés” – mocheia – esetén sem, míg a másikban azt mondja, hogy “paráznaság” – porneia – esetén lehet csak elválni.)

      Mit mond erre Péter? (Itt látszik meg a heretikus – heareo – magatartás: az írásból keimelnek egy részt és váltig hangsúlyozzák azt a katholikus hit ellenségei. Ezt már nem idézik!) “Akkor nem érdemes megházasodni?”

      Jézus erre feleli: “Hát ti is elhagytok engem?”

      Péter válaszol: “Uram! Mi elhagytunk érted mindent: feleséget, családot.”

      Ez nem azt jelenti, hogy csebenhagyták őket, vagy hogy nem gondoskodtak róluk minelőtt elhagyták őket, de a házas és családi életről lemondtak!

      2. Az egyházi rend felvételének nem előfeltétele a nőtlenség érvényességi (dogmatikus) szempontból, de eszmény. Így a nős papság (püspökség) csupán engedmény volt az ókeresztény kor időszakában is! Ezután már nem éltek házaséletet, ill. később bevezetésre került, hogyha együtt is maradnak, szentségi szolgálat előtt egymástól való megtartóztatást kell tenniük! Ezért nem volt a világi papoknál napi liturgia, amit már a későbbi keleti egyházatyák is torzulásnak tekintenek.

      3. Azonban a nős klerikusnak “eszményi” házasságban kell élnie. Csupán egyszer nősült lehet, ha közben a felesége elhalálozik, özvegyként kell tovább élnie, ha a felszentelés előtt özvegyül meg, csak özvegyként szentelhető fel! Szentségi önmegtartóztatást kell tennie szentmisebemutatás előtt!

      4. Ebből kifolyólag a laikus özvegyek újraházasodása is isteni engedmény és irgalom, hisz Szent Pál írja, hogy jobb az özvegynek nem újraházasodnia. Régen az özvegyeket is (mint a szüzeket) konszekrálták Istennek, így az örök hűségről tettek tanúságot! Nem akar elviselhetetlen terhet tenni az Egyház a híveire, de hangsúlyozza, hogy mindez irgalmas engedmény, nem eszmény!

      Összefoglalva nem “bűnös” alanyilag (aktuálisan) vagy “rossz” a nős klerikusság, vagy az újraházasodott megözvegyült. Az alanyi életszentség az emberen áll, hogy mit hoz ki a lehetőségeiből!
      Itt “jó” és “mégjobb” megkülönböztetést tehetünk, nem pedig “jó” és “rossz” szembeállítást. Életállapot szempontjából, lehetőség szerint (potenciálisan) “jobb” a nőtlen papság és a tényleges monogámia a nős papságnál és az újraházasodásnál!

      A papi cölibátus
      *1Tim 3,2 – „A püspöknek… egyszer nősültnek… kell lennie.”
      A püspököknek feleségük halála után nem szabad másodszor is megnősülniük. Erre vonatkozik a „kell”, és nem arra, hogy meg kellene mindenképpen nősülniük. A római rítusú katolikus papokra vonatkozó törvényt csak a kereszténység későbbi korszakában vezették be, habár ez Szent Pál kifejezett kérése volt.

      *1Tim 4,1-3 – A házasság megtiltása az ördögök tanítása.
      A Katolikus Egyház nem tiltja a házasságot, hanem ő az egyetlen, aki azt szentségi rangra emelte. A Katolikus Egyház kizárólag római papjainak nem engedi meg, hogy házasság után felszenteljék őket, vagy hogy papként megnősüljenek.

      Lev 15,18; 21,1-8 – A papok csak tisztán, asszonytól tartózkodva mutathatják be a szent áldozatot. (vö. Kiv 19,15; 1Sám 21,5-6)
      Mt 19,12 – „van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról. Aki fel tudja fogni, az fogja fel!” (Jézus is cölibátusban élt.)
      1Kor 7,8 – Pál apostol is cölibátusban élt, és ezt ajánlotta másoknak is.
      1Kor 7,32-35 – Pál apostol tökéletesebbnek tartja a cölibátust a házasságnál, ezért ajánlatos a papi szolgálathoz.
      1Tim 5,9-12 – Az özvegyeknek szüzességi fogadalmat kellett tenniük.
      2Tim 2,4 – „Aki harcol, nem bonyolódik bele az élet mindennapi dolgaiba”

  13. Döbbenetes hogy hogyan használja az ördög a nagyagyházak híveit. Csak ámulok meg bámulok hogy báránybőrbe bujt gonoszság mennyire eltorzítja az evangélium igazságát

    Faustyna nővér látomása a tisztítótűzről

    Meggyőződésem hogy eme látomás a sátántól származik. Semmi bibliai alapja.
    Akit érdekel tiszta szívből az igazság az irhat a következö e-mail címre:
    gj.akvila@gmail.com

    • Az Őrtorony szervezet tanítása a történelmi és biblikus kereszténység szinte minden tanítását tagadja. A Vezető Testület a tagok életének minden területét ellenőrzi, de soha senki semmiért sem vállalt személyesen felelősséget. Sem a hamis próféciákért, sem a szervezet tanainak változásaiért (“új világosságok”, Péld 4:18), és azokért a Tanúkért, akiknek nagyon sokba, néha az életébe került az, hogy éppen két “világosság” között kellett a szervezetnek engedelmeskedniük. Ezt példázza a mindig a Bibliára hivatkozó, de hol tiltó, hol megengedő tanítások sora: az oltás elutasítása 1931-től 1952-ig, a szervátültetés elutasítása 1967-től 1980-ig, a vérátömlesztésért járó kiközösítés 1961-től napjainkig, a dohányzásért járó kiközösítés 1973-tól, a teljes és az alternatív katonai szolgálat vállalásáért való kiközösítés egészen 1996-ig.
      A mai tagok a szervezet múltját nem ismerik: nemigen tudnak pl. Russell piramis-misztikájáról, Rutherford tanáról, miszerint Jehova a Plejádok csillagképben lakik, vagy a 90-es évek szervezeti és teológiai változásainak a hátteréről. A tagok azonban a szervezet jelenét sem ismerik, csak a szervezet szűrőjén keresztül értesülhetnek a szervezet tisztességét megkérdőjelező dolgokról. A szervezet például 1992-től 2000-ig az ENSZ nem kormányzati szervezeteinek tagja volt, miközben az Őrtorony az ENSZ-et csak “nagy Babilonként” emlegeti. Ráadásul a WBTS olyan cégek részvényese is volt, amelyek katonai megrendelésre robotrepülőgép alkatrészeket gyártanak, miközben büszke arra, hogy a tagjainak tiltja a fegyveres szolgálatot, és a honvédelemben résztvevő keresztényeket is elítéli.
      A Társulat által kiadott folyóiratok és könyvecskék folyamatos és kötelező feldolgozása elvonja a tagokat magának a Bibliának az olvasásától és belső összefüggéseinek a megismerésétől. Sok tagnak a magánéletre is kevés az ideje, alacsony a képzettsége, és sokan élnek félállásból a folyamatos végvárás (Armageddon), a sok “teokratikus” program és a prédikáló szolgálat elsődlegessége miatt (felelősek mások véréért, Ez 33:6). Társadalmi elszigetelődésüket fokozza a szervezet tiltása vagy nyomása a pogánynak tartott karácsony, húsvét, név- és születésnap, illetve a bálványimádásnak tartott himnuszéneklés, zászló előtti tisztelgés, a politikai párttagság, az érvényes szavazás és a közszolgálati hivatal betöltése ellen. A saját elhatározásból elkülönültekkel és a kiközösítettekkel szembeni teljes “közösségmegvonás” (többet nem köszönnek nekik stb.) rendszerint mély lelki sérüléseket okoz, és ez – a Társulat saját statisztikái alapján – világszerte, évente több tízezer embert érint.

  14. Egy másik igen ajánlott eszköz, a szentolvasó az elhunytakért

    A rózsafüzér által minden évben sok lélek szabadul ki a tisztítóhelyről. Maga az Isten anyja jön a purgatóriumba, hogy kiszabadítsa onnan a lelkeket. S ez igen szép, hogy a szenvedő lelkek Szűz Máriát az Irgalmasság Anyjának nevezik. A lelkek azt mondják Máriának, hogy a búcsúknak felbecsülhetetlen az értéke a szabadulásuk szempont­jából. S részünkről néha kegyetlenség nem kihasználni ezt a kincset, amelyet az egyház ajánl fel nekünk a lelkek érdekében.

    Ami a búcsúkat illeti, hosszan tartana, ha mindent elmagyaráznánk itt. Utalok VI. Pálnak 1968-ban irt csodálatos szövegére. Kérhetik akár a plébánosuktól, akár a vallásos könyvek boltjában.

    Természetesen egy nagy eszköz a szenvedő lelkek érdekében az ima, s általában az imának min­den formája. Itt szeretném Hermann Cohent idézni, egy zsidó művészt, aki katolizált; nagyon tisztelte az Oltári­szentséget.

    A fenti idézetet sehogy nem értem, ezeket a sületlenségeket már elnézést, honnan olvasták ki??? Ezek és hasonló kifejezések gyalázat az ÚR dicsőségére. Az az ige jut eszembe hogy,
    “KESKENY AZ AZ ÚT- ÉS KEVESEN JÁRNAK RAJTA ” a földön 6 milliárd ember él, ebből 3 milliárd a ˙( keresztény ) de az ige egy kevés ember csoportról beszél vajon kik ezek????

  15. Olvasnivaló a témában:
    http://www.depositum.hu/purgatorium.html
    http://www.depositum.hu/purgatorium1.html

    Mi a tisztítóhely?
    A tisztítóhely azok állapota, akik Isten barátságában halnak meg, ám jóllehet biztosak örök üdvösségük felől, még tisztulásra van szükségük ahhoz, hogy beléphessenek a mennyei boldogságba.

    Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.
    Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei és a Trienti Zsinaton fogalmazta meg. Az Egyház hagyománya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, [Például 1Kor 3,15; 1Pt 1,7.] tisztító tűzről beszél: Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet előtt van egy tisztító tűz, mert az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az ’sem ebben, sem az eljövendő világban’ (Mt 12,31) nem nyer bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy egyes bűnök ebben a világban, mások az eljövendőben bocsáttatnak meg. Minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után, az úgynevezett purgatóriumban (tisztítótűz, tisztítóhely). E tisztulás szabadít meg attól, amit “ideigtartó büntetésnek” nevezünk.
    Vagyis akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.

    Hogyan tudunk segíteni a tisztítóhelyen tisztuló lelkeknek?
    A szentek közösségének erejében a földön élő hívők segíthetik a tisztítóhelyen lévő lelkeket, azáltal, hogy fölajánlják értük közbenjáró imáikat, különösen az eucharisztikus áldozatot, valamint alamizsnákat, búcsúkat és bűnbánati cselekményeket.

    Ez a tanítás a halottakért való imádság gyakorlatára is támaszkodik, melyről már a Szentírás beszél: “Azért mutatott be (Makkabeus Júdás) engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2Mak 12,46). Az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig az eucharisztikus áldozatot, hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az Egyház ajánlja az alamizsnát, a búcsúkat és a vezeklést is az elhunytakért. Segítsük őket és emlékezzünk meg róluk. Ha ugyanis Jób fiai megtisztultak atyjuk áldozata által: [Vö. Jób 1,5.] miért kételkedel abban, hogy a mi áldozati adományaink vigasztalást nyújtanak az elhunytaknak? Ne késlekedjünk tehát segíteni azoknak, akik eltávoztak, és fölajánlani imádságainkat értük.

    A purgatórium a megtisztulás egy ideiglenes állapotát jelöli azoknak, akik kegyelmi állapotban haltak meg, de még szükségük van arra, hogy az elhalogatott tökéletlenségeiktől, hibáiktól (bocsánatos bűnök, földi ragaszkodás, elégtétel meg nem adása) megszabaduljanak, mielőtt belépnének a mennybe.
    Tehát a purgatóriumnak semmi köze sincs a megigazuláshoz, vagy az üdvösséghez, hiszen a purgatóriumba csak megigazultak léphetnek, illetve ők már végső soron üdvözültek. A purgatóriumnak az ember tökéletes szentségéhez, megszentelődéséhez van köze, ami során elég, megsemmisül fennmaradt önszeretete.
    Az igaz, hogy maga a „purgatórium” szó nincs benne a Szentírásban, ugyanúgy, ahogy nincs benne pl. a „Szentháromság”, a „megtestesülés” vagy akár a „Biblia” szó se. De nem is a szó a fontos, hanem a szóhoz kapcsolt tanítás. És az a tanítás, ami szerint a választottak végigmennek egy végső megtisztuláson – ami se nem a menny, se nem a kárhozat állapota –, világosan benne van mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben.

    Szám 20,12 – Mózesnek és Áronnak bár megbocsátott Isten, mégis megbüntette őket.
    2Sám 12,13-14 – Dávidnak is bár megbocsátott, mégis megbüntette őt.
    Lev 26,43 – „le kell vezekelniük bűneiket, amelyekkel megszegték parancsaimat és megvetették törvényeimet.”
    2Makk 12,42-45 – Imádkoznak a halottakért, hogy azok megszabaduljanak bűneik alól.
    Bár ezt a könyvet a protestánsok nem tartják sugalmazottnak, és nincs is benne a protestáns Bibliákban, azonban magát a történelmi tényt, illetve az erről szóló szavak realitását nem hagyhatják figyelmen kívül.

    1Jn 5,16-17 – Van olyan bűn is, ami nem halálos.
    Jak 3,2 – „Mert sokban vétünk mindnyájan.”
    Jel 21,27 – Tisztátalanok nem léphetnek a mennybe.
    Mt 12,36 – „Minden hiábavaló szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján.”
    Lk 12,41-48 – A halál utáni büntetésnek különböző fokozatai vannak.
    Mt 5,48 – „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.”
    Zsid 12,14 – Megszentelődés nélkül senki sem látja meg az Urat.
    2Kor 7,1 – „őrizkedjünk a test és lélek minden szennyétől, így teljessé tesszük megszentelődésünket Isten félelmében.”
    Zsid 12,23 – A mennyben mindenki tökéletes.
    Mal 3,2-3 – „De ki fogja tudni elviselni jövetele napját? és ki maradhat állva, amikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és -tisztító mester. Megtisztítja Lévi fiait, megfinomítja őket, mint az aranyat és az ezüstöt, hogy méltóképpen mutassák be az áldozatot az Úrnak.”

    Mt 5,25-26 – Amíg meg nem fizetjük az utolsó fillért is, addig nem jutunk ki a börtönből (utána igen).
    Mt 18,23-35; Lk 12,58 – A börtönből addig nem jutnak a mennyek országába, amíg ki nem fizetik tartozásukat.
    Mt 12,32 – „ha valaki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsátanak meg sem ezen a világon, sem az eljövendőben.”
    Mik 7,9 – „Az Úr haragját el kell viselnem – hisz vétkeztem ellene – mindaddig, míg ítéletet nem hoz ügyemben, és igazságot nem szolgáltat nekem. Elvezet a világosságra és megláthatom igaz tetteit.”

    1Kor 3,11-15 – Tűz fogja kipróbálni mindenki munkáját. Üdvözülni fognak, de csak mintegy tűz által.
    Zsid 12,29 – „Mert a mi Istenünk emésztő tűz.”
    Iz 4,4 – „majd az Úr lemossa Sion leányáról a szennyet, és megtisztítja Jeruzsálemet a vér bűnétől az ítélet lelkével és a tűz lelkével” (vö. Iz 6,5-7; 33,11-14)

    Egy tisztulási hely, ahol azoknak kell szenvedniük, akik haláluk pillanatában ugyan a megszentelő kegyelem állapotában voltak, de bűneikért kiérdemelt összes büntetésüket még nem töltötték le – létezése katolikus dogma. A Szentírás ezt mondja: „Szent s jámbor gondolat… a halottakért imádkozni…., hogy megszabaduljanak bűneiktől.” (2 Mak 12,46) A keresztények ezért minden időben imádkoztak halottaikért és lelkük üdvösségére szentmiseáldozatot mutattak be. Erre már a legkorábbi időkből is vannak bizonyítékaink. Ezeknek a gyakorlatoknak azonban semmi értelmük nem volna, ha nem lenne tisztítótűz, hiszen a mennyország szentjeinek nincs szükségük imáinkra, a pokol elátkozottjainak pedig ezek semmit nem használnak.
    Már a józan megfontolás is azt mondja, hogy észszerű dolog egy tisztítótűz létezése, hiszen bár sokan halnak meg Istennel megbékülve, de ezek közül sokan életükben mégsem törődtek eleget lelki üdvükkel, és nem igyekeztek vezekelni bűneikért. Ezért ők még nem készek arra, hogy a végtelenül szent Isten színe elé lépjenek, hanem lelkük tisztulását, melyet a földön elhanyagoltak, még be kell pótolniuk. Bár a protestantizmus általában nem fogadja el a tisztítótűz létezését, a protestáns K. A. Hase-nek el kell ismernie: „A legtöbb haldokló túl jó a pokolra, de biztosan túl rossz a mennyországra; nyíltan be kell vallani, hogy e kérdésben a reformált protestantizmusban homályosság uralkodik.”

    Néhány szent, kinek természetfölötti tudás adatott a tisztítótűzről, arról biztosít bennünket, hogy a megholt lelkek maguktól rohannak a tisztítótűz lángjaiba, mivel világosan felismerik, hogy a maguk tökéletlen, foltos állapotában nem léphetnek Isten boldogságos látására.
    A tisztítótűzben szenvedő lelkek biztosak lelkük üdvösségében. Ennek ellenére helytelen dolog lenne a tisztítótüzet könnyedén venni, hiszen a szentek arra tanítanak, hogy a tisztítótűz kínjai nagyon nagyok. Maga a legenyhébb szenvedés ott súlyosabb, mint az evilági legnagyobb kín. Genovai Szent Katalin mondja: „Aki ezen a világon kitölti büntetését, az néhány fillérrel egyenlíti ki ezer dukátos tartozását. Aki azonban bűneiért csak a következő életben vezekel, az néhány fillér helyett ezer dukáttal fizet.” Isten tehát bőkezűen jutalmazza a földön önként viselt szenvedéseinket és áldozatainkat és kevéssel is megelégszik. A tisztítótűzben azonban az igazságosság egész szigorát el kell tűrni. Emellett a tisztítótűzben a szenvedést mindennemű megszakítás nélkül kell elviselni, míg ebben az életben még a legnagyobb kín is vigasztalással és szünetekkel súlyt csak bennünket.

    A tisztítótűz szenvedései biztosan különböző súlyosságúak annak az állapotnak megfelelően, melyben a lélek halála pillanatában volt. Egyes lelkek éppen csak átmennek a tisztítótűzön, másoknak viszont nagyon sokáig kell ott maradniuk: évekig, évtizedekig vagy akár évszázadokig.
    A szegény lelkek fő büntetése az Isten látásától való megfosztottságuk. Mikor a lélek elhagyja a testet, minden tévedés és szétszórtság megszűnik. A lélek akkor egész pontosan felismeri, hogy csak Isten a célja, hogy mindenen felül egyedül Ő méltó a szeretetre, és semmi egyébnek nincs értelme. Ezt az Istent még nem birtokolhatni, látására talán még sokáig várni, jelenti a legnagyobb kínt a tisztítótűz lakói számára. Ehhez jönnek még más büntetések, azoknak a bűnöknek fajtája szerint, melyeket a lélek földi életében elkövetett.
    Miként azt fentebb már láttuk, a szegény lelkek önként mennek a tűzbe. Ezért súlyos szenvedéseiket a legtökéletesebb megadással tűrik, anélkül, hogy perlekednének vagy morognának miatta. Ezáltal a szenvedések türelmes elviseléséhez példaképül szolgálnak számunkra. Próbáljunk meg segíteni nekik azzal, hogy imádkozunk értük, búcsút nyerünk számukra és misét mondatunk érettük. Ezzel enyhíthetjük és megrövidíthetjük szenvedéseiket. A szegény lelkek meg fogják nekünk ezt hálálni azzal, hogy majdan ők járnak közbe érettünk.

    „Ha lelkünket a katolikus Egyházzal összhangba akarjuk hozni, akkor igazi jámborsággal kell megemlékeznünk a tisztítótűzben szenvedő szegény lelkekről, hiszen minden valószínűség szerint mi magunk is több-kevesebb időt ott fogunk eltölteni – vágyjunk erre, ez kiválasztottságunk jele lesz. Ha mi Isten szentségét és hasonlíthatatlan tisztaságát fel tudnánk ismerni, nem csodálkoznánk, hogy Ő tökéletlenségeket fedez fel bennünk, melyek nem egyeztethetőek össze a Legszentebb Szentháromság szentségével.” (Lefebvre érsek, Lelki útmutató, 81. oldal)

    Mi történik pontosan abban a pillanatban, amikor a lélek, úgymond, kiűzetik a testből, melyet ezáltal a lélek tovább nem tölt meg élettel?
    Szent Tamás úgy véli és ezzel magának Urunknak szavaira támaszkodik, hogy a lelkek annak az állapotnak megfelelően, melyben éppen vannak, maguktól keresik fel azokat a helyeket, melyek számukra ki vannak jelölve ugyanúgy, ahogy a testek azokat a helyeket keresik fel, melyhez nehézkedésük folytán vonzódnak. Azok a lelkek, melyek a kegyelem állapotában vannak és melyeknek tökéletes a szeretete, a mennyországba mennek, ahol azonnal élvezik Isten látását, és ott várnak az üdvösség betetőzésére, melyet testük feltámadása hoz meg számukra.
    Azok a lelkek, melyek ugyan szintén a kegyelem állapotában vannak, melyeknek szeretete azonban a bocsánatos bűnök miatt csökkent és így nem tökéletes, és melyeknek a már bocsánatot nyert bűneikért még büntetést kell szenvedniük, a tisztítótűzbe mennek.
    Azok a lelkek, melyeket csak az ősbűn terhel, de különben személyes bűnük nincs, a limbusba mennek, ahol ugyan nem részesülnek Isten látásában, de természetes boldogságnak örvendenek. (A limbus patrum-ban, melyet a pokol tornácának is hívnak, kellett az ószövetségi igazaknak Krisztus mennybemeneteléig kín és szenvedés nélkül az eladdig zárt mennyországba való belépésre várniuk. A limbus patrum a helye vagy állapota azoknak a gyermekeknek, akiket egyedül csak az ősbűn terhel, kik sem a mennyországban, sem a pokol kínjaiban nincsenek.)
    Azok a lelkek, akik a súlyos bűn állapotában vannak, kik meg vannak fosztva a szeretettől, örökre a pokolba mennek, ott várnak testük feltámadására, mely további szenvedést hoz majd számukra.

    Három hely örök: a mennyország, a limbus és a pokol, és semmilyen közbenjárás, semmilyen ima, semmilyen jócselekedet, semmilyen kérlelés nem tudja az ott tartózkodó lelkek állapotát megváltoztatni.
    Nyilvánvaló tehát, hogy minden imának, minden közbenjárásnak, minden búcsúnak, minden alamizsnának, melyet az Egyház az elhalálozottak javára tanácsol vagy végez, csakis az lehet a célja, hogy a tisztítótűzben levő lelkeknek, kik saját maguk számára már semmit sem tudnak tenni, hozzon könnyebbülést és szabadulást.
    Ezért fontos arra a tényre súlyt fektetni, hogy a tisztítótűz létezése hittétel. Aki a tisztítótűz létezését tagadja, az eretnek.
    Ha a tisztítótűz nem létezne, akkor értelmetlen lett volna mindaz, amit az Egyház fennállása óta tett vagy a hívőktől tenni követelt azért, hogy a halottak lelkének javára fordítsa. A tisztítótűzben levő lelkek minden bizonnyal folyvást közelebb jutnak a mennyországhoz és tisztulásuk után kiszabadulnak, de a küzdő Egyház közbenjárása, különösen a szentmise bemutatása, hatásosan segíthet nekik, hogy ez gyorsabban következhessen be.
    A tisztítótűzben levő lelkek szeretettől áthatva ugyanígy közbenjárhatnak érettünk. Annál szívesebben teszik ezt, minél jobban próbálunk mi segíteni rajtuk.

    Ha a katolikus Egyház szellemiségével összhangban akarunk lenni, akkor igazi áhítattal kell gondolnunk a tisztítótűzben levő lelkekre, hiszen minden valószínűség szerint több-rövidebb ideig mi is ott leszünk – kívánjuk ezt magunk számára, hiszen ez kiválasztottságunk jele. Ha Isten szentségét és összehasonlíthatatlan tisztaságát fel tudnánk fogni, nem csodálkoznánk, hogy Ő tökéletlenségeket talál bennünk, melyek a Legszentebb Szentháromság szentségével nem egyeztethetők össze.

  16. Gyökeres változás egy tanításban

    A legtöbb templomba járó katolikus számára a pokol tornácának tanítása mindig is homályos volt. Ez a tanítás az elmúlt évtizedekben szép lassan a háttérbe szorult, és ma már nem is része a katekizmusnak. 2007-ben a katolikus egyház egy tanulmányt adott közre, melyben hivatalosan is törölte a pokol tornácának tanítását.A dokumentum szerint ,,teológiai és liturgiai érvek szólnak amellett, hogy a keresztség nélkül elhunyt csecsemők is örök boldogságot nyerhetnek”(Nemzetközi Teológiai Bizottság).

    Miért e gyökeres változás? Ennek elsődleges oka az volt, hogy az egyház megszabadulhasson attól, amiről egy francia újságíró, Henri Tincg a következőket írta:,,ez egy kellemetlen örökség,melyet a középkortól kezdve a XX. Századig egy fondorlatos egyház védelmezett, mely előszeretettel folyamodott a pokol tornácával való fenyegetéshez, hogy arra ösztönözze a szülőket, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kereszteljék meg a gyermekeiket.” Ám ez a változás más kérdéseket is felvet. A hagyományon vagy Szentíráson alapul? A pokol tornácának tanítása a TIZENKETTEDIK századi, purgatóriummal kapcsolatos teológiai vitákra vezethető vissza. A katolikus egyház azt tanította, hogy a lélek tovább él a halál után, és ezért magyarázatot kellett adnia arra, hogy mi történik azoknak a gyermekeknek a lelkével, akik nem kerülhetnek a mennybe, mert nem keresztelték meg őket, viszont arra sem kárhoztathatók, hogy a pokolra jussanak. A Biblia azonban nem tanítja azt, hogy a lélek tovább él a halál után. Egyértelműen kiderül belőle, hogy a lélek nem halhatatlan, hanem amelyik lélek vétkezik, az ,,kiirtatik” , ’meghal’(Cselekedetek 3:23; Ezékiel 18:4, Káldi-fordítás). Mivel a lélek nem halhatatlan, nem is létezhet olyan hely, mint a pokol tornáca. Ráadásul a Biblia azt írja, hogy a halál egy öntudatlan állapot, olyan, mint az alvás (Prédikátor 9:5,10; János 5: 28,29; János 11:11-14). A Biblia utal rá, hogy Isten szentnek tekinti a keresztény szülők kisgyermekeit (1 Korintusz 7:14). Ennek nem lenne értelme, ha a csecsemőket meg kellene keresztelni a megmentésükhöz. A pokol tornácának tanítása gyalázatot hozott Istenre, mert hamisan mutatja be őt, mintha egy kegyetlen zsarnok lenne, pedig ő egy igazságos és szeretetteljes Atya (5 Mózes 32:4; Máté 5:45; 1 János 4:8). Nem is csoda, hogy ezt az Írás-ellenes (nem Biblikus) tanítást sohasem tudták megérteni az őszinte keresztények.

    • http://www.freeweb.hu/katolikus-honlap/0704/limbus.htm Valóban eltörölték a limbust?

      Már pedig a Prédikátor 9:5-re épül az egész magyarázat: Prédikátor 9:5

      Ezt az a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

      A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

      Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

      Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniuk; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életük szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

      Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

      Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat – amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont – ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

      A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

      A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

      Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely – mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

      A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

      Az Őrtorony mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6,5; 49,14; 115,7; Préd 3,18-22; 9,3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást – jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia” című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus. Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt – mint általában az Ószövetségben – még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88,11; 139,8; Ézs 26,19; Ez 37; Dán 12,1; Jób 19,25kk). (És 26,19 és Dán 12,lkk kivételével a többi vitatható – a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erősen a jelen világon tájékozódik”, és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról” (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3,17; 12,7)”, hogy „van ítélet”. Préd 3,18kk például beszél „az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menően nincs különbség”. A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig” (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9,3kk-re: ,,’A nap alatti’ elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le”(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3,21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?”, erre az újszövetségi hely, 2Kor 5,1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.”

  17. A Bibliában bármilyen sok szó esik a nefes-ről (lélek) mint életről, élet-vagy halálkultusszal nem találkozunk, és ezért nem bukkan fel semmiféle spekuláció sem a ” lélek” sorsáról a halál mezsgyéin túl. A nefes ezen gyakori, “élet” jelentést hordozó használata mellett figyelemre méltó, hogy a nefes sohasem hordoz olyan jelentést, amely egy, a testi léttel szemben álló belső, elpusztíthatatlan, a testtől különváltan is tovább élő lényegre utalna. A nefes egynek tekintendő az egész emberi lénnyel, az embernek nem nefese van, hanem ő maga nefes, az ember nefesként létezik. 1 Móz 2/7-“Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő nefessé.”


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: